A sportriporter azért van, hogy megtudjuk, miért nem Tébláb Tizenhárom játszik a középpályán, és miért Tébláb Huszonegy védi a hálót a Dunarettentő-Balatonborzadály rangadón.

Azért van, hogy elmondjon nekünk mindent. Mert mi, nézők, nem öncélúan, jobb híján ülünk a képernyő elé, hanem azért, mert céljaink vannak: érdekel bennünket a sportesemény.

Legyen az foci, hoki, szertorna, vagy éppen boksz. Azt szeretnénk, hogy mondja el nekünk a sportriporter, hányan váltottak jegyet a mérkőzésre, mennyire mély a talaj, melyik csapat az esélyesebb, vagy éppen azt, hogy hány gólt kell rúgniuk a mieinknek ahhoz, hogy továbbjussanak a csoportból.

Még akkor is, ha ezt persze mi is tudjuk. Mert, maradva a labdarúgásnál, a focihoz nálunk mindenki ért. Kivéve persze a játékosokat, az edzőket, meg a sípos embert, aki vezeti a mérkőzést. Ők ugyanis született futball-analfabéták, igazi lúzerek - nem is tudjuk, miért éppen ezt a hivatást választották. Ha választották egyáltalán.

Mert az is lehet, hogy valójában meleghengersoron dolgozó kézilányok szerettek volna lenni, de abban az időben, amikor ők jelentkeztek, éppen túlképzés volt a szakmában.

A sportriporter akkor teszi jól a dolgát, ha elmondja nekünk, amit amúgy is látunk. Nem mintha nekünk nem lenne szemünk, de neki szakértelme is van hozzá. Ezt tanulta, ezt gyakorolta, ez a dolga. Hogy közölje ország-világgal, hogy a játékos most éppen kinek adta a labdát. Hogy felrúgták, mellérúgta, berúgta, kihagyta.

Ezért van a sportriporter, és nem azért, hogy drukkoljon. Drukkolni itt vagyunk mi, szurkolók, köszönjük, megoldjuk a drukkolást nélküle is. Persze, ha mondjuk a mi csapatunk egy másik ország csapata ellen játszik, akkor nem bánjuk, drukkoljon. De ha két magyar csapat van a pályán, akkor neki nem illik. És ha két külföldi, akkor sem.

A sportriportert azért fizetik, hogy a szimpátiáját hagyja odahaza. Kedvelhet egyes játékosokat, meg egyes pályákat, de egyik csapatot a másik ellen kijátszani nem érvényes.
Drukkernek ott vagyunk mi, szurkolók.

Persze, bármennyire hihetetlen, de valahol a sportriporter is ember. Neki is lehetnek érzései, hangulatai és vágyai, ő is szeretné, ha minden úgy lenne, ahogyan ő szeretné, de mi nézők, erre nem vagyunk kíváncsiak.

Legutóbb Léderer Ákos drukkolt nagyot a Fehérvár-Jesenice jéghoki mérkőzésen. Amikor az egyik magyar hokis, bizonyos Nagy Gergő összetűzésbe keveredett az egyik szlovén játékossal, naná, hogy a magyarért szorított. Pedig nem versenyt futottak – ököllel estek egymásnak, ütötték a másikat, ahol érték.



A magyar fiú volt a jobb, és Ákos sportriporternek ez nagyon tetszett. Mintha csak a szorító sarkában ülne, úgy bíztatta a magyar fiút, hova üssön és mekkorát.

Az esetről készült felvétel napokig a világháló egyik sztárja lett, ám Ákos főnökei nem díjazták a népszerűséget. Nem dicsérték meg az egyébként nem mindennapi produkciójáért. Három hónapra levették a képernyőről, pedig nem ütött meg senkit. Talán az volt vele a baj, hogy összekeverte a sportágakat.