Nem érdemtelenül, tegyük hozzá, bár ez bennünket, magyarokat csöppet sem vigasztal. Mi magyarok ugyanis a belgáknak szurkoltunk. Ki másért is szoríthattunk volna, már megszoktuk, hogy a magyar csapatok – a tavalyi kivételes esztendőtől eltekintve – csak messziről nézhetik a nagyok játékát.

A belga Anderlechtben viszont emberemlékezet óta futballozik egy honfitársunk, Juhász Rolandnak hívják, nem is rosszul teszi a dolgát, ő a belgák egyik erőssége. Miatta ült kedden este több tízezer magyar tévénéző a készülékek elé – mintha a belgák esetleges sikere egy kicsit a miénk is lenne. Nem jött össze végül, a nagy csatában kivívott döntetlen után három belga játékos is az égbe rúgta a tizenegyest, kettőt egyenesen a nézőtérre, de a harmadik löket is jócskán fölé durrant.

Érdekes a szurkoló lélektana: ha valamelyik nagynevű sztárcsapatban, vagy kevésbé híres külföldi alakulatban honfitársunk játszik, máris jobban figyelünk arra, ami történik. (Kezdő volt-e Gera, hány percet kapott Priskin.)

Pedig a magyar csapatok szereplése idehaza sem mindig a magyarokról szól: legutóbb a Győr játszott az MTK ellen, és a Rába-partiak kezdőcsapatában mindössze egy – (értsd: egy) – magyar játékos szerepelt, a többiek kivétel nélkül külföldiek voltak. (A cserepadon is csupán egy magyar várt bevetésre a győrieknél). A csapat: brazilok, észtek, szerbek, horvátok, litvánok, lettek és ki tudja még hányféle náció. (Csupán a teljesség kedvéért: a fővárosi kék-fehéreknél éppen fordított volt az arány, ott egyetlen szerb játszott, jobbhátvédként, a többiek mind magyar anyanyelvűek voltak.)

Egyébként meg tényleg sajnálhatjuk, hogy Juhász Roland csapata nem jutott tovább. Mert akkor mostantól a legnagyobbak ellen szurkolhatnánk érte. Együtt örülnénk, ha a mi Juhászunk, vagy valamelyik társa gólt lő, együtt bosszankodnánk, amikor kihagynak egy ordító gólhelyzetet, vagy éppen luftot rúgnak az ötösön belül. És együtt átkoznánk a bírót, amikor a mi Juhászunkat, netán valamelyik csapattársát – például Suarezt, Biglia-t vagy éppen Boussosufa-t – felrúgja valamelyik, számunkra szintén tökidegen futballista. (És még sárga lapot sem kapott a bírótól, pedig a vak is látta, hogy majdnem lerúgta a fejét.)

Csupán azt szeretném jelezni, hogy a szurkoló lélektana bonyolult. És hogy maga a labdarúgás – vagy bármiféle más sportbéli versengés – is megérne egy misét. Mert jó lenne egyszer valami tudományos, vagy legalábbis normális választ kapni arra, hogy mitől lesz jobb nekünk, ha túljut a gólvonalon a labda, a vonalon belül csapódik a salakra a tenyeres, vagy éppen csont nélkül landol a kosárban a hárompontos dobás.

* A fiatalabbak és a feledékenyebbek középkorúak kedvéért: 1969-ben mutatták be a kis híján kultikussá váló filmet, Ha kedd van, akkor ez Belgium címmel. Az alkotók egy amerikai turistacsoport európai hányattatásain keresztül tártak görbe tükröt az amerikaiak elé. Hőseink egy hét alatt tudtak le egy európai körutazást, az ottani turistairodák szervezésében: reggel Varsó, este Róma, másnap délelőtt Budapest, Bécs, vagy Madrid, és így tovább. Néhány nap elteltével már senki sem tudta, hogy melyik országban vannak. Lényegében mindegy is volt, egyetlen viszonyítási pont maradt, amihez igazodni lehetett: ha kedd van, akkor ez Belgium.