A koncertmenüjében olvastam, hogy a hazai koncertek előtt Írországba hívták. Hogy született ez a meghívás? Zenélt már ott?
– Nagy izgalommal vá­rom, mert Angliában már sokat turnéztam, de az íreknél még soha. Nagyon várják a triómat. Egy társaság keresi minden évben a zenészeket. Most kiválasztották a lemezünket, és annak alapján hívtak minket. Készül tévéfelvétel is. A koncerteken kívül tartok két workshopot is.

Mindig valamilyen meglepetést tartogat a hazai koncertjeire. Mi lesz az újdonság februárban?
– Az újdonság a magyar közönség számára, hogy bár Lakatos Tonyval mi 30 éve ismerjük egymást, még nem játszottunk igazán együtt. Japánban volt egy turnénk – duóban, amit egy japán menedzser szervezett. Nagyon élveztük mindketten, ezt folytatjuk most, nemcsak a Művészetek Palotájában, hanem utána is. A 28-a számunkra azért is nagyon izgalmasnak ígérkezik, mert van egy óriási szájharmonikás, Howard Levy, aki szerintem először jár most  Magyarországon. Vele még nem játszottam. Tony Lakatos hallotta egy fesztiválon Paulo Vinacciát, aki az én triómban dobol, akkor mondta: de jó lenne vele játszani. Hát így alakult ki a mostani kvartett.

A műsorba válogatnak szerzeményeket, vagy erre az alkalomra születnek?
– Az internet nagy segítség ebben nekünk zenészeknek, mert el tudjuk küldeni a zenét, a kottát. Otthon a stúdióm­ban feljátszom, elküldöm a zenésztársaknak, kottával együtt. Ez percek alatt megérkezik, ők pedig tovább dolgoznak rajta. Ötletelünk. Számunkra ez kompozíciós információ. De ezen az estén lesznek olyan részek, amik ott születnek. Mindig azok szá­momra a leg­jobb koncertek, amikor nem tudjuk előre, mi születik. De mivel profikról van szó, ez nem gond.

Így megszületik a koncert egyik része...
– Pontosan. Kialakul egy sorrend. Általában lepróbá­lunk előre valamit, de a koncert mindig más. És ezt nagyon élvezem. Tavaly a születésnapi koncerten is úgy jöttek össze a zenészek, hogy előtte koncerten még nem zenéltek együtt. És nagyon jól játszottak, hihetetlenül jól.

Ezek egyszeri alkalmak az életben?
– Egyszeri alkalmak, de szerintem ha ez ilyen jól működik, akkor talán még lemez is lehet belőle. És ez elindíthat valamit.

Milyen a pódiumról a magyar közönség?
– Egy évben egyszer vagy talán kétszer játszom Magyarországon, és mindig sokan eljönnek, ami nekem nagyon nagy megtiszteltetés. Amikor játszom, érzem, hogy szeretnek, és ez nagy pluszt ad. A tapsokból is ez árad felém. Ezt sehol máshol a világon nem érzem, ezért jó itthon játszani.

Azon kívül, hogy egy zenész szeretne valakivel együtt játszani, mi alakítja a fel­állást az egyeztetések után?
– Például Howard Levyt Bolzanóban „szúrtam ki”. Olaszországban már 30 éve rendezik meg Bolzanóban a dzsesszfesztivált. Felléptem, és egy interjúban megkérdezték tőlem, kivel szeretnék együtt játszani. Egy évvel később már játsz­hat­tam azzal, akit megneveztem. Legközelebb Ho­ward Levy nevét mondtam. Őt először egy arab lantművésszel hallottam játszani, fantasztikus zenész. Éreztem, hogy nagyon közel áll hozzám a játéka. Az egyeztetést is megkönnyíti az internet, hiszen tudjuk követni, ki mikor szabad.

Kitől kapott hasonló felkérést?
– Bobby McFerrin feltette a kérdést, lenne-e kedvem vele játszani két nagy fesztiválon. Alig tudtam szóhoz jutni. Óriási zenész. Emlékszem, amikor a veszprémi ünnepi játékokon megkérdeztem, mit akar játszani. Gondoltam, mond valami ismert standardet, de azt válaszolta, kezdjek el játszani valamit, majd ő folytatja. És ennek nyomán fantasztikus kompozíció született a színpadon.

Érkezett már meglepő felkérés?
– Egyszer síelés közben szólt a mobilom: felkértek egy nehéz gitárhangversenyre nagyzenekarral. John McLaughlin írt egy gitárdarabot, és én igent mondtam, pedig még nem hallottam a darabot. Aztán megkaptam a kottákat. Nekem ez óriási kihívást jelentett. Három hónapon keresztül mindennap gyakoroltam, és végül eljátszottam Jénában a jénai szimfonikusokkal. És ugyanezt a darabot eljátszhatom jövőre is. Aki felkért, mondta, hogy ő még nem hallotta ezt a John McLaughlinon kívül mástól így eljátszani.

A triójával – A. Anderson, P. Vinaccia – dolgozik továbbra is. Ezenkívül mire készül?
– Markus Stockhausennel befejeztük a duó­lemezt. Októberben megjelent, nagy sikere van. Stockhausennel dolgozom már tíz éve, nagyon jó duó­partner, különleges trombitás. Különleges az is, amit mi együtt játszunk. Nagyon szeretnék vele koncertezni. Jövőre tartunk egy lemezbemutatót, talán idén is, és több koncertet. Egyébként nagyon sokat gyakorlok.

Mennyire vesz részt a zenei életben?
– A zenei életet a fiamon keresztül ismerem meg inkább. Voltam néhány koncertjükön, nagyon tetszett, ahogy játszanak. Tel­jesen más generáció, más zene: hip-hop, rap. Ezt kombinálják dzsesszmotívumokkal. Néha be is szállok, játszom velük elektromos gitáron.

Tanít is?
– Tanítottam egy iskolában, ahová tehetséges roma gyerekeket gyűjtöttünk össze. Ez az iskola működik tovább – most már nélkülem. Nem foly­tattam, mert a koncertek miatt nem tudtam száz százalékig ott lenni. Dédelgetek egy tervet, ami félig titkos, de most már kevésbé. Szeretnék egy iskolát létrehozni, egy nemzetközi iskolát. Már elkezdődött a szervezés, de nagyon sok időt vesz igénybe. Remélem, hogy 2010-ben majd talán elindul. Balatonnál, Alsóörsnél van egy völgy, egy régi úttörőtábor, 10-12 ezer m2 terület. A tanításra mindenki igent mondott, a legnagyobb sztárok is. Nehéz sorsú roma gyerekeket tanítanánk ott, Bul­gá­riá­ból, Romániából, Csehországból... Koncerteken nagyon sok ilyen gyerekkel találkozom, akik sok nehézséggel küzdenek. Sokan küldtek felvételeket, és hihetetlen, milyen tehetségek vannak köztük. Nagy kár lenne, ha elvesznének, meg kell mutatni őket. Ebben az iskolában nemcsak a zenei képzésükről lenne szó, hanem a menedzselésről, a nyelvtanulásról. Mert a zenész számára elengedhetetlen, hogy beszéljen idegen nyelveket. Sokan úgy képzelik, csak el kell hagyni Magyarországot, ott már minden Amerika. Ez nem igaz, én tudom. 12 évembe került, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. A tehetség nagyon nagy dolog, de ahhoz kell legalább 40 százalék szorgalom és sok százalék menedzselés.