Laura, főhősnőnk kislány koráig egy tengerparti árvaházban nevelkedett – orvos férjével ennek hatására dönt úgy, hogy megvásárolja az üresen álló villát, amely egykor otthona volt, és fogyatékos gyermekeknek nyújt benne otthont. Ez az intézmény azonban sosem nyílik meg, miután a pár fia, Simón rejtélyes körülmények között eltűnik, nem sokkal azután, hogy a nézővel együtt a fiú is megtudja: HIV-pozitív és nem Laura és Carlos édesgyermeke.

Innentől kezdve misztikus kutatás részesévé válunk: az anya gyanúja előbb egy őket meglátogató, magát szociális munkásnak kiadó idős nőre, majd Simón régóta létező láthatatlan barátaira terelődik, akiknek száma a villába való költözésükkel párhuzamosan megnőtt. A vászon előtt ülők semmivel sem látnak tisztábban, mint Laura vagy Carlos – utóbbi ráadásul nagyon szkeptikus az okkult módszerekkel kapcsolatban, amelyeket felesége bevet annak érdekében, hogy Simón nyomára leljen.

Elég erőteljes a lélektani vonal az Árvaházban, a pár lelkiismeretfurdalással kevert kétségbeesésének különböző fázisait követhetjük figyelemmel a vásznon, miközben van ok a borzongásra is. Bayono nem retten meg attól, hogy rútságot, visszataszító képeket is elhelyezzen a filmben, de azért nem ezek uralják az alkotás 105 percét. Az Árvaháznak van egy teljesen racionálisan értelmezhető feloldása, de a nézőnek arra is van lehetősége, hogy a Laura által mélyen megélt spirituális szinten értelmezze a történteket.

Ez rokonítja az Árvaházat a jelen esetben produceri teendőket ellátó Guillermo del Toro A Faun labirintusa című alkotásával. A cselekményről jobb nem elárulni ennél többet: a megoldást Bayono elrejtette a képkockák közt, de furfangos néző lesz az, aki magától is rájön, mi történt.