A Cordon Bleu a szakácsművészetben kevéssé járatosak számára is pontosan definiálható fogalom: rántott szelet, benne sajttal és sonkával. Ez készülhet úgy, hogy a hússzeletbe zsebet vágva csúsztatjuk bele a sonkát és a sajtot, vagy úgy is, hogy két szelet hús közé préseljük a sonkát meg a sajtot.

És akkor térjünk rá a név eredetére. Mivel újabb keletű – azaz 300 esztendősnél nem idősebb – ételről van szó, bőséges irodalom áll rendelkezésünkre, ámbár hiába bőséges ez a szakirodalom, ha nem egységes. A többféle konklúzió közül ezúttal kettőt választottunk ki.

Az első olyan családfa, melyet minden hétszilvafás nemesecske sóvár tekintettel méregetne. Ez a családfa egészen III. Edward angol királyig nyújtózkodik, aki az angol királyság legmagasabb érdemrendjét alapította meg 1350-ben.

Ez vala a térdszalagrend, mely aranyszegélyű sötétkék bársonyból készült, és bal térd alatt hordatott. Tartozott még hozzá egy bal vállon átvetett kék szalag is, amely annyira megtetszett a hiúságáról is nevezetes, piperkőc III. Henrik francia királynak, hogy legott lemásolta és a plagizálás elkerülése végett Szentlélek-lovagrendnek nevezte el.

Történt mindez 1578-ban, s ezt követően a kék szalag mindennemű kiválóság irigyelt szimbólumává vált, a szakácsművészetbe pedig úgy gyűrűzött be, hogy csaknem 200 évvel később XV. Lajos egy vacsora után elragadtatását kifejezendő Kék Szalagot adományozott a szakácsnak. Azt ugyan nem tudjuk, hogy a szakács mivel ejtette révületbe őfelségét, az is megeshet, hogy a sonkával-sajttal töltött milánói szelettel – bécsi szeletként csak később lett ismert…

A másik monda szerint a Cordon Bleu a XX. század első felében született meg az Európa és Amerika között közlekedő utasszállító hajók fedélzetén, s nevét tulajdonképpen onnan kapta, hogy ráragadt a leggyorsabb hajónak járó Kék Sza­lag-díj neve.

Akárhogy is történt, a Cordon Bleu roppant finom étek, még akkor is élvezhető, ha száraz pulykahúsból, tejet sosem látott műtrappistából és vegetáriánusok által is fogyasztható, húsmentes gépsonkából készül.

Mindenkit óvok azonban attól, hogy ezzel a szinttel beérje, mert a Cordon Bleu ennél többre hivatott. Inkább próbálják úgy elkészíteni, hogy vágassanak a hentesnél egyforma hússze­letet borjúcombból. Haza­érve klopfolják óvatosan az eredeti méret kétszeresére, egyenletesen elvékonyítva mindenhol. Szórják meg frissen őrölt borssal, a sót akár el is hagyhatják, mert a sajtban és a sonkában van elég. És itt következik a furfang: nagyon lényeges, milyen sajtot vagy sonkát használunk.

Az én kedvencem a sajtok közül a vékonyra szelt svájci gruyére, a lágy hullámokban olvadó olasz fontina, az enyhén csípős angol cheddar vagy a markáns ízű spanyol manchego.
Helyezzünk tehát egy-két szelet sajtot a borjúhúsra, tegyük rá a sonkát, amely akkor a legjobb, ha szárított és nyers.

Ajánlom a spanyol serranót, a német schwarzwalder vagy speck, illetve a francia bayenne-i sonkát, amelyről 1534-ben már Rabelais is megemlékezett Gargantua című regényszerűségében. Az eddigi alkotást borítsuk be még egy szelet hússal, a széleket jól nyomkodjuk össze, majd végezzük el ezt a többi szelettel is.

A panírozás már jól ismert feladat: a töltött, nedvességtől leitatott húsokat óvatosan előbb lisztbe, aztán tojásba, végül pedig szemcsésebb, nem teljesen lisztszerű zsemlemorzsába forgatjuk. Forró olajban oldalanként 3-3 perc alatt megsül. Ha ezek után felkínálják önöknek a Térd­szalagrendet, habozás nélkül fogadják el.