Még a magyar vendégek is legföljebb annyit tudnak róla, hogy ő volt az a költő, aki azt a kedves kis gyerekverset fabrikálta:

Kérem, én még nem játszottam,
nem játszottam, nem játszottam,
játszani szeretnék mostan.

Pedig ez nem is gyerekvers, és Szép Ernő sem csupán költő volt. (A cikk folytatódik a fotó alatt.)

Szép Ernő emléktáblája


Író volt, és újságíró, aki életének nem kis hányadát egy margitszigeti szállóban, a Palatinusban töltötte. Harminchárom évig lakott a hotelban, akkor kellett kiköltöznie, amikor a németek 1944-ben bemasíroztak Magyarországra. Egy Pozsonyi úti csillagos házba száműzték, innen vitték el októberben néhány hétre munkaszolgálatra. Erről a rövid, ám embert próbáló időszakról írta a magyar irodalom talán legszebb „túlélő” könyvét, az Emberszag című regényt.

Harminchárom év ugyanabban a hotelban – szálloda­­-tulajdonosnak, vagy nagyon gazdagnak kellett ahhoz lenni. Szép Ernő egyik sem volt, legföljebb egy naiv, felnőttkorában is gyerekként gondolkodó álmodozó. Aki nemcsak az ordasuló világgal, az idő múlásával is nehezen birkózott. Király­hegyi Pál, a nagyszerű humorista, aki sokakkal együtt Szép Ernő barátai közé tartozott, így emlékszik erre az időszakra: „...bármennyire is szerettem őt, idegesített a mód, ahogy leplezni akarta – persze reménytelenül – kopaszságát. Hátul akadt még valami haja, lenn a tarkója felé, ezt erőszakosan felfésülte a fejére, de így is alig takart valamit, és kopaszsága még feltűnőbb volt.
Egy szép júliusi napon aztán nem bírtam tovább, és azzal a tapintattal, amellyel megáldott a teremtő, megkockáztattam:
– Ernőkém, az Isten szerelmére, miért fésülöd hátulról előre azt a pár szál nem létező hajadat? Haja mindenkinek lehet, nem nagy dicsőség, de Szép Ernő csak egy van. Ha kopasz vagy, hát kopasz vagy, minek leplezni?
Szép Ernő elmosolyodott: – Hiszen ha kopasz lennék, nem bánnám. De öreg vagyok, kopasz és rozoga. Sok ám az egy embernek.”

Krúdy Gyula – íróóriás – Szép Ernőnél tett látogatása egyszer olyannyira elhúzódott, hogy már sötétedés után indult a Margitsziget félelmetesen susogó fái között hazafelé. Szép Ernő a kapuig kísérte a hatalmas, bivalyerős írót.
– Koromsötét van, Gyu­lám. Nem félsz, hogy ebben a sötétben véletlenül leütsz valakit?
Mindez persze még jóval a németek érkezése, a nagy világégés és a munkaszolgálat előtt volt. Boldog békeidők voltak, amikor a szigeti sötétség lehetett a legnagyobb rettegnivaló.