A réges-régen tovatűnt Hanza-múltat nevében – Hansastadt – is büszkén hirdető város frissen varrott új köntösben várja látogatóit, a házak újra színekben pompáznak, a kikötő pedig városközponttá fejlődött, ahol a modern iroda- és lakóépületek a régi raktárházakat mintázzák, vörös téglafalakkal és meredek tetőkkel.

Itt rendezték meg a több évtizedes múltra visszatekintő, évente sorra kerülő Germany Travel Mart nevű idegenforgalmi konferenciát, ahol minden évben bemutatkozik a nagyvilágnak Németország egy-egy vidéke. Idén Mecklenburg-Elő-Pomeránia került sorra, és láthattuk a Hanza két apró gyöngyét, a Rostocktól keletre, illetve nyugatra fekvő Stralsund és Wismar városát. Mindkét városkában közös, hogy 600-700 évvel ezelőtt élték fénykorukat – és hatalmas falaikkal, robusztus tégladómjaikkal egyáltalán nem számítottak városkának –, azóta viszont szelíd álmot alszanak, amelyet csak néha-néha szakítottak meg a a svédek betörései.

Az érintetlen természeti környezetéről híres Rügen szigetével szemben fekvő Stralsund sokáig a dán királysághoz tartozott, aztán szabaddá válva összekülönbözött a már akkor a Balti- tenger urának számító Lübeck Hanza-fővárossal. A derék lübeckiek tiszteletet tanulandó 1249-ben felégették a várost, és a leckének lett is foganatja: a stralsundiak elismerték Lübeck elsőségét, beléptek a Hanzába, és 1300 körül már 300 stralsundi gálya járta a Balti-tenger vizeit. A hajdani gazdagság ma is meglátszik Stralsundon: a gótikus házakat olyan jól megépítették, hogy a kommunista rendszer több évtizedes elhanyagoltsága sem ártott meg nekik, ma már újra fényükben pompáznak, különösen a XIV. századi Wulflamhaus, amely eredetileg előkelő patríciusház volt a városházával szemben, de ma már étterem üzemel a füstös gerendák alatt.

Egykori, Wulflam nevű tulajdonosának is hamar elmúlt a dicsősége, miután kiderült, hogy megdézsmálta a városkasszát. Amiből megtudhatjuk azt, hogy a közpénzek összetévesztése a magánbugyellárissal már jó hétszáz évvel ezelőtt is bevett szokás volt, de azt is, hogy a pedáns germánok már akkor is jóval nehezebben tolerálták az ilyen akciókat, száműzetéssel honorálva az elkövetőket.

A hatalmas stralsundi főtér egyik oldalát a városházával és néhány polgárházzal egybeépült Nicolaikir-che (Szent Miklós-templom) uralja. A városháza furfangos építmény, magas, áttört homlokzata – rajta a környező Hanza-városok címerével – sokkal magasabb, mint maga az épület, így azt impozánsabbnak mutatja, mint valójában.

A Nicolaikirche a város legrégibb temploma (1270-ben kezdték építeni), és az északi német területeken megszokott vöröstéglás építkezés egyik szép példája. Két vaskos tornya nem hordozza magán a francia gótika könnyedségét, inkább várszerű, rá-adásul csupán az egyik torony tetején maradt meg a toronysapka, a másik eltűnt a történelem viharaiban. Ilyen viharból pedig volt elég, hiszen a dánok után a harmincéves háború során elég sok pusztítás érte ezt a vidéket, mikor Stralsund Wismarral együtt védelmezte Pomerániát az akkoriban még igencsak harcias svédek betörésével szemben.

De Stralsundban mégsem állt meg teljesen az idő: a kikötőben, szemben a lenyűgöző, Rügen szigetére vezető híddal, az öreg házak közé beékelve ott áll a szupermodern Óceáneum… Az épület belseje hatalmas akváriumokat rejt, ahol valósághűen mutatják be a Balti-tenger vízi világát, még mesterséges hullám is van, ami első alkalommal jól ráijeszt a nagy vízmozgásra nem szá-mító gyanútlan szemlélőre.

Aki pedig átkel a hídon, nem csupán Németország egyik leginkább érintetlenül megmaradt vidékét, Rügen szigetét járhatja be – lehetőleg kerékpáron –, hanem egyúttal gyönyörködhet Stralsund tengerről feltáruló látványában, a kikötő hajóiban, a vaskos raktárházakban és a mögülük kiemelkedő zömök templomtornyokban.

Vörösbe hajlik a kép, s nem csupán a naplemente fényezi a várost, hanem a rengeteg téglaépület. A búcsú előtt meg kell még nézni Stralsund legnagyobb templomát, a Marienkir-chét, amely száz évvel fiatalabb a Nikolaikirchénél, s így már a téglagótika kifinomultabb változatát képviseli.

Rostocktól nyugatra találjuk a Balti-tenger egyik mélyen a szárazföldbe nyúló öblében megbújó Wismart, ahol egész utcasorok maradtak meg változatlanul a XV–XVI. századból.
Wismar a XIII–XIV. században élte aranykorát, kereskedelmi tevékenysége mellett komoly textilmanufaktúrákkal is rendelkezett, de az Itáliából lassan észak felé terjedő pestis véget vetett a virágzásnak: 1376-ban több mint 10 ezer lakosát vesztette el, a népességnek csaknem a felét.

Ebből a csapásból Wismar sohase tudott magához térni, a szendergő városba csak a német újraegyesítés után fellendülő turizmus lopott ismét életet. A ma széles füstölthal-repertoárjáról is nevezetes Wismarban legalább olyan gyakran emlegetik panaszkodva a várost a harminc- éves háborúban kirabló svédeket, mint minálunk a törököket – de elnézve az érintetlen házsorokat és templomokat, úgy érezzük, alighanem ők jártak jobban...