Csak az nem derül ki a csinos prezentációból, hogy nemcsak a luxus, hanem a tanácsadás is velejárója az édenben töltendő hétnek.

Vince Vaughn és Jon Favreau, a Páros mellékhatás kiötlői szerint ennél tökéletesebb alapszituáció nem is létezik egy vígjátékhoz, ha a „maradék” három párosból egyik titokban készül válni, a másiknál van vagy húsz év korkülönbség, a harmadik pedig valós problémákkal küzd. Lehet, hogy igazuk van, de a forgatókönyv, amit közösen összehoztak, és amelynek egy-egy szerepét magukra osztották, nem igazolja őket.

A Peter Billingsley rendezte vígjáték nem mókás, hanem kellemetlen, ráadásul túlnyújtott jelenetekben bővelkedik. A paradicsomi terápiás központ jógaoktatójának leginkább szoftpornó-forgatásra emlékeztető órájában eredetiség és humor sincs, azt várjuk, mikor lesz vége.

A csalfa Joey (Jon Favreau) erekcióban „tetőződő” masszázs-szobás jelenete ugyanilyen ciki, és a sor folytatódhatna tovább. A készítők ezeket a poénokat igyekeztek lelkizéssel egyensúlyozni, de ott pedig mindent ezerszeresen magyaráznak túl, és az egész szószon még Jean Reno sem tud segíteni. Az ő terapeuta-guru figurája még kevésbé érthető, mint maga a film.

Azt ugyanis felfoghatjuk egy gigantikus Guitar Hero reklámnak: a Vaugh alakította főhős ugyanis ezzel a játékkal is kereskedik, és a boldog végkifejlethez vezető út utolsó állomása is egy Guitar Hero-párharc. Az előzmények ismeretében talán nem meglepő, hogy az sem heroikusnak, hanem promóciós célúnak nevezhető inkább.

Vaughn csinált egy filmet magának, de ezt legközelebb meghagyhatná azoknak, akik jobban értnek hozzá, vagy legalábbis visszagondolhatna arra, hogy a Szakíts, ha bírsz, melynek sztorija a nevéhez fűződött, miben volt más, mint a Páros mellékhatás. Azt legalább egyszer szívesen megnézte az ember, míg ezt elsőre is bánja.