Magánmítoszokat teremtő eklektikus korunkban talán egyetlen művész sem vált annyira aktuálissá, mint a századelőn alkotó zseniális, ám tragikus sorsú festőművész, Gulácsy Lajos.

Mű­vészete azonban nehezen hozzáférhető, az idő tárja csak föl a sötét tónusok ködéből előtűnő leheletfinom árnyalatokat, a többszörös rétegben felvitt, időnként vissza­ka­part, majd öregített felületek játékát. De türelmet és el­mélyülést igényel az is, hogy megérintsen a tájban feloldódó alakok, a bizonytalan vágyaktól terhes női arcok, a szerepjátszó önarcképek vagy a régmúlt szellemét idéző sikátorok, sötét zugok és villa-kertek poétikus melankóliája. (...)

Olyan ritkán járt be Gu­lácsy a Mintarajz­iskolába, hogy a második évben eltanácsolták. Ezzel ki is hullott a szervezett mű­vész­oktatásból, amelyben amúgy sem találta helyét. Szakmai hiányosságai, rajzi pontatlansága miatt azonban állandóan harcot kell majd vívnia kritikusaival és önmagával egy­aránt. Végleg úgy döntött, hogy inkább külföldön képezi magát a nagy mesterek képeinek másolásával. A család nagy erőfeszíté­sek árán teremtette elő számára az útiköltséget, de bíztak tehetségében és eljövendő sikereiben. Első útja 1902-ben Rómába vezetett. (...)

Gulácsy már kezdettől fogva nem az eseményekre és a tárgyi világra összpontosít, ha­nem hangulatokat és ér­zelmi viszonyokat akar kifejezni. Művészete ezért is tűnik tárgytalannak. Tö­rekvése elsősorban a lelki állapotváltozások megragadására irányul, amely­ben fontos szerepet kap ember és természet viszonya, érzelmi és gondolati egysége. Ennek megfelelően az irodalmi inspirációk törvényszerűen nagy szerepet kapnak, de nemcsak a téma azonossága, hanem feldolgozásának módja miatt is.


1903-ban Velencén át Firenzébe uta­zott. Ekkor alakult ki Dante- és reneszánszimádata. Etyek, Bereg­szász és Munkács után 1904-ben Rómába utazott.

(...) Gulácsy 1903-tól már rendszeresen szerepelt az új városligeti épületébe költözött Műcsarnokban, ahol a Képzőművészeti Társulat tárlatait is ren­dezték. Decemberben Ve­lencén át Fizenzébe uta­zott. A karneváljairól és festői atmoszférájáról híres Velence ég és föld között lebegő városával, vásári forgatagával ott­ho­nos hely lehetett számára.

(...) Gulácsy Lajos alkotó periódusának zöme (1900–1913 között) a szecesszió hazai térhódításának idejével esett egybe, lényegében a preraffaelitákra irá-nyuló figyelme is szecessziós jelenség volt, hiszen azok szemlélete, témavilága elsősorban ebben az irányzatban élt tovább. Művészetének fokozottan individuális és személyes jellege miatt azonban nem tartható tipikusan szecessziós művésznek, szépség- és művészetkultusza differenciáltabb, mégis joggal sorolható ehhez a stílus­irányzathoz.

(...) Firenzében fedezte fel legfontosabb művészmodelljét is, a költő Dante Alighierit (1265–1321), akinek nagy kultusza volt ekkor Olaszországban. Mű­vei közül elsősorban a Po­kol és a Vita Nuova érin­tet­te meg, de legalább ilyen fontos volt számára Dante száműzött művészléte és Beatrice iránti beteljesületlen szerelme, melyeket saját sorsával érzett összecsengeni.

1911–1912 körül Gulácsy festé­szetében a korábbi évekre jellemző rene­szánsz és preraffaelita hatást a rokoko artisztikuma váltotta föl. Festészete ugyanakkor a groteszk ábrázolási mód felé mozdult el, társulva a vízió­sze­rű­séggel, melynek következ­tében elvontabbá vált, képi rendje föllazult. Tovább­ra is megőrződik azonban a reneszánsz világot jel­lemző múltbavetettség, mely emlékszerűvé, egyúttal időtlenné is teszi a témát.

A rokokó festészet kerti és udvari kompo­zí­ciói a századforduló szemszögéből színpadi jeleneteknek tűnnek, vagyis tetten érhető bennük a színjátékká változó valóság. Ezzel vonha­tó párhuzamba, hogy Gulá­csy egyes tájképein az alakok csupán bábfigurák. Gu­lácsynak a színpadias­ság iránti ere­dendő fogé­konysága közvetlenül kifejeződhetett ebben a világban.
(részlet marosvölgyi gábor tanulmányából, a gulácsy lajos kötetből)