Az igazi mű­vész minden korban megkísérli meghódítani az ismeretlen tartományt, ami szemmel nem látható, szóval el nem mondható, de a remekművekben mégis felsejlik, mint a tényeken túl a valóság. Pilinszky Já­nos szerint ez a valódi realiz­mus.

Hasonló gondolatot fo­galmazott meg Sző­nyi Ist­ván epreskerti műtermé­nek magányában a leányá­nak, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január 27-én kelt levelében: „Jófor­mán mindennap itt járok a Körön­dön, hol van egy csodála­tos szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja levelét, s gyönyörű, ha bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néz­tem, míg megtaláltam magamnak az Is­tent.”


Zebegényi háztetők, 1930, 79x105 cm

Ha Sző­nyi István művésze­tének lényegét szeretnénk néhány szóban össze­foglalni, akkor az általa megtalált teljes valóságról érdemes beszélni, melyre manapság oly sokan vágyunk. Szá­má­ra a szűkebb és tá­gabb univerzum nem hullt dara­bok­­ra, akkor sem, ami­kor az első világháborúban a Képző­mű­vé­szeti Főisko­lá­ról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világ­égés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott műtermében képeinek nagy részét.

Majd az ötvenes évek abszurd korszakának túlélésére is volt elég belső tartaléka, pedig akkorra már Zsuzsa lánya is véglegesen elhagyta az országot. Pas­suth Kriszti­na egyik tanulmá-nyában ennek ma­gyarázatát ab­ban látta, hogy Szőnyi Ist­ván tudta magáról: „stílus­irányza­tok­tól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül – egyszerűen jó festő”. Har­móniára törekvő, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.


Uszályok, 1939, 7100x70 cm

A Kortárs című folyóirat 1961/8. számában megjelent önvallomásában ol­vashatjuk, hogy festői tehetsége már egészen fiatalon megmutatkozott, és szerencséjére kiváló tanítói, mentorai voltak, akik ezt felismerték és értékelték. Először Lisszák Kál­mán, elemi iskolai tanára inspirálta rajzolásra. „Első gyűjtemé­nyes kiállítá­sával” a ne­gyedik osztály záróvizsgáján nagy sikert aratott a bizottság előtt.

A reáliskolában a kitűnő Ady-kutató, Földessy Gyu­la volt a mentora. Szőnyi szavait idézve: „addig, addig támogatott, míg végül sikerült neki, minden ereje megfeszítésével szerencsésen átjut­tatni engem az érettségin”.

Apja kívánságára a rajztanárképzőbe jelentkezett 1913-ban, de pár nap múlva rájött, hogy ez a száraz, kötött oktatási rend nem felel meg az elképzeléseinek, és sikerült átiratkoznia a művészképzőbe, Ferenczy Károly osz­tá­lyába. Az addig bukdácsoló, nehezen tanuló diák szárnyakat kapott, felfi­gyeltek rá mesterei, elindult sikeres pályáján, a nagy világkataklizmák sem tudták megtörni.

Részlet Köpöczi Rózsa tanulmányából, a Szőnyi István kötetből.

Szőnyi életéből

- 1894. január 17-én született Újpesten.
- 1913. A Képzőművészeti Fő­iskola első évfolyamát Fe­renczy Károlynál végezte el.
- 1921. Első gyűjteményes kiállítása nyílt meg az Ernst Múzeumban. A Szinyei Társaság nagydíját kapta, majd a társaság tagjai közé választották.
- 1929. Harmadik gyűjte­mé­nyes kiállítását rendezte meg az Ernst Múzeumban. Római ösztöndíjat kapott.
- 1930-tól saját festőiskolát indított budapesti lakásán, a Baross u. 21. sz. alatti házban.
- 1939. Állami Nagy Aranyér­met kapott.
- 1943. Megjelent Kép c. könyve.
- 1949. A Kossuth-díj ezüst fokozatát kapta meg.
- 1960. augusztus 30-án halt meg zebegényi otthonában