Ha­za­tér­te után mint kas­sai is­ko­la­igaz­ga­tó ír­ta meg az el­ső nyom­ta­tott magyar nyelvű út­leírást, az Europica varietast, a Vál­to­za­tos Eu­ró­pát.

Eb­ben kü­lö­nös fi­gyel­met szen­tel egy „em­lé­ke­ze­tes do­log”-nak, amit a hollandusok föld­jén szok­tak csi­nál­ni a leá­nyok té­len. Ki­hív­ják a ve­lük egy­ko­rú fiú­kat a ten­ger je­gé­re, ahol kor­cso­lya­ver­senyt ren­dez­nek min­den év­ben, a győz­tes párt még a vá­ro­si ta­nács is meg­ju­tal­maz­ta. Csontból vagy fá­ból ké­szült „csuszkondót” köt­nek a lá­buk­ra, de nem ám úgy sik­la­nak, mint ahogy Csom­bor ott­hon lát­hat­ta, hogy va­salt bot­tal lö­kik ma­gu­kat, ha­nem „csak lá­baik­nak mes­ter­sé­ge­sen va­ló fél­re­ta­szí­tá­sa ál­tal” gyor­sab­ban su­han­nak egy lo­vas­nál.

Több mint fél év­szá­zad­dal aze­lőtt, hogy Már­ton Né­met­al­föl­dön járt, élt Ant­wer­pen­ben id. Pieter Bruegel, a zsá­ner­kép nagy fes­tő­je, aki ha­son­ló ér­dek­lő­dés­sel szem­lél­te a csuszkondózást, mint ma­gyar pe­reg­ri­nu­sunk. Ar­ról, hogy mi min­dent le­het ját­sza­ni a jé­gen, a Nép­szám­lá­lás Bet­le­hem­ben cí­mű fest­mé­nye a leg­jobb ka­ta­ló­gus. Azt pedig, hogy már akkoriban terelgettek egy ütő­vel fa­ko­ron­got a jégen, kisi­la­bi­zál­ha­tó a Va­dá­szok a hó­ban vagy a Té­li táj ma­dár­csap­dá­val cí­mű kép­ről. Ki gon­dol­ta vol­na!?

Hát pél­dául a bu­da­pes­ti Ví­zi­vá­ros kró­ni­ká­sa, Borsody-Bevilaqua Bé­la, aki el­me­ren­gett ezen a kacs­ka­rin­gón: „Azt a fűz­fán fü­tyü­lő, jé­gen ko­po­gó réz­an­gya­lát!” És tán meg is fej­tet­te. Vagy a jég­ko­pog­ta­tós ha­lá­sza­ti mód­ra vagy az ütő­ka­la­páccsal ját­szott jég­ko­rong­ra ka­csint a ká­rom­ko­dó. Ez egy ré­gi mon­gol-türk ere­de­tű já­ték, ami ab­ból állt, hogy ló­hát­ról vagy gya­log­szer­rel kel­lett „egy másfél araszos át­mé­rô­jű fa­ko­ron­got” beüt­ni egy hosszú nye­lű fa­ka­la­páccsal az el­len­fél ka­pu­já­ba, két cö­vek kö­zé.

És mi­vel Bevil­aqua Effendi tud ró­la, hogy még a szá­zad­for­du­lón is ját­szot­tak „csiszonkát, sikonkát, sikonyát” a szé­ke­lyek­nél, a Bod­ro­gon, a Ba­la­to­non és a so­rok­sá­ri Du­na-á­gon, miért ne játsz­hat­ták vol­na a pest-budai fo­lyó­sza­ka­szon is.

Az azonban bizonyos, hogy ha befagyott a Duna, a jegén számtalan mulatságot kiötlöttek egykoron, amellett, hogy átkelésre – a régi kemény teleken olykor még a teherforgalom is! – használták. Például jelzőfényekkel jelölték ki a „jéghíd” biztonságos ösvényét a két part között, és volt, hogy hídpénzt is szedtek az átkelésért.

A fő mutatvány persze a korcsolyázás maradt: ki versenyzői babérokat dédelgetett, ki udvarlási köröket írt le a leányok és asszonyok körül, ki csak nagy bundában bámészkodott. És senkinek nem maradt szárazon a torka, üresen a gyomra: a gesztenye- és kolbászsütő, a perecárus hozzátartozik a téli Duna látképéhez. Legalábbis 1891 májusáig, amikor a székesfőváros rendeletben betiltja a Duna jegén való átkelést a sok katasztrófa miatt.

A műjégpálya egykor és most

A Városliget haj­da­ná­ban mo­csa­ras te­rü­le­tén már 1799-ben
ta­vat ala­kí­tot­tak ki, amely té­len al­kal­mas le­he­tett kor­cso­lyá­zás­ra. Hi­va­ta­los jég­pá­lya 1869-ben nyílt a ta­von, ame­lyet a Kor­cso­lyá­zó Egy­let tar­tott fenn. A kor­cso­lya­csar­no­kot a sze­cesszió mes­te­re, Lech­ner Ödön ter­vez­te az 1880-as évek­ben, mai for­má­já­ban a mil­len­nium­ra épí­tet­ték át. A hosszabb sze­zon ked­véért vált vé­gül szük­sé­ges­sé a mű­jég­pá­lyá­vá ala­kí­tás 1926-ban.

A városligeti műlyégpálya most felújításra várva bezárt,
és mellé egy ideiglenes műjégpályát építettek, ami jelenleg
ötszáz négyzetméteres, de az ígéretek szerint 1800 négyzet-
méterre egészítik majd ki. A felújítás befejezésének határideje elvileg 2010 ősze volt, de az uniós támogatással megvalósuló rekonstrukció ütemei valószínűleg csúszni fognak.