Aztán elindulhatunk havat lapátolni. És az indulás – az a kínok kínja. Belekotorni a szekrénybe, és előszedni azt a bakancsot, amit tíz évvel ezelőtt vettünk, és eddig egyszer hordtuk, de akkor is feltörte a lábunkat.

Kimenni a hidegbe, ahol vízszintesen esik a hó, és néhány perc múlva megfagynak az arcmimikáért felelős izmaink. Az első lapátoló mozdulatok után – a totálisan rossz technikánk miatt – derekunk szaggatni kezd, mi megtámaszkodunk és nyögünk, pedig még negyven évünk van hátra a nyugdíjig. Siralmas a helyzet.

Hanem aztán elkezdenek megváltozni a dolgok. A hétvégén, vasárnap, öt perc után ráéreztem a jó technikára, a rég átmozgatott izmok bemelegedtek. Azon vettem észre magam, hogy mélyebben kapkodom a levegőt, kipirulok, és már nem is fázom. A terasz letakarítása után lendületbe jövök, és a járdáról is eltolom a havat. Kupacokba és egyéb művészi formákba rendezgetem, majd a nagy svungtól a szomszéd garázsa elől is ellapátolok mindent.

Ekkor bukkannak fel mellettem a vadidegen emberek: két házaspár toporogva, bizonytalanul próbál áttörni egy hókupacon. Valahogy mégsem idegeskednek. Inkább vidáman odaszólnak: „Lapátol?” Megragadom a lapátot, és válaszolok: „Igen.” Mire ők: „Jajj, hát mi a Balatonról jövünk, ott reggel még semmi sem esett. Na, jó munkát!”

Néhány perc múlva feltűnik egy dekoratív csaj, aki egy műanyag szánkót szorongat. Normális esetben simán elmennénk egymás mellett. Most odajön hozzám, és rám mosolyog: „Egész jó ez a domb, ahonnét most lecsúsztam.” Nem vagyok rest válaszolni: „Hát, ööö, igen...” Mire ő: „Majd most megnézem ezt a másik lejtőt is.”

Jó csúszást kívánok neki, aztán felnézek, és látom, hogy az utcában, a vasárnapi ebéd után kiszabadult hólapátolók egy csapatban dumálgatnak. Valamelyik előkap egy laposüveget, és körbeadja. Mire felérek, látom, hogy a szomszéd előttünk is lesózta a körfoyosót.

Essél csak, hó, essél!