Két zenekarnak jutott az a megtisztelő, ám mégis hálátlan feladat, hogy egyfajta időhúzásként kitöltse az időt a kapunyitás és pokol négy lovasa között. A High on Fire-t teljesen lekéstük, a Volbeat utolsó akkordjaira is csak a gyenge hangosítás miatt figyelhettünk fel, de aztán negyed 9-re megteltek a Puskás Ferenc Stadion ülőhelyei, a küzdőtéren is tapintható volt a felfokozott várakozás.

A Metallica első 5 albumát rongyosra hallgattam, először még bakelitről átvett kazikon, majd 2-3 év után jött a Load, amely a korábbi trash és heavy hangzással való ellenére még mindig igazán hallgatható és szerethető rocklemez volt. Aztán valahogy egyre vállalhatatlanabbá vált az együttes, a zeneletöltés elleni hadjáratuk pedig hatalmas fekete pont a nevük mellett. (Pedig tiszta a képlet, igazi sztárbanda, rendesen felépített metálgyár ez, nem kevés marketinges dolgozhat a brand mögött, valószínűleg a koncertbevételekből pótolni lehetne a magyar államháztartási hiány tetemes részét.)

A legutóbbi tagcsere jót tett a zenekarnak: az ex-Suicidal Tendencies-tag Robert Trujillo (teljes – brazil szappanoperába illő – nevén: Robert Agustín Miguel Santiago Samuel Trujillo Veracruz), a 46 éves ifjonc nem csak a Death Magnetic nyers és kemény hangzásában tette oda magát: a maori hakára emlékeztető basszerolása élőben is mutatós.

A belépőként szolgáló A Jó, a Rossz és a Csúf betétdal után izmos kezdés jött, rögtön belecsaptak abba a bizonyos lecsóba. Az indító Creeping Death és For Whom The Bell Tolls, vagy a személyes kedvenc Harvester of Sorrow hallatán bármelyik Metallica-rajongó heves fejrázásba kezdhet. A koncert a 2008-as album-turné keretein belül érkezett hazánkba, az új lemezről mégis csak négy dalt szólaltattak meg a műsor közepén (That Was Just Your Life, The End Of The Line, The Day That Never Comes, Cyanide).

Előtte és utána pedig leginkább annak az első 8 évnek (a Kill ’em Alltól a Fekete Albumig) a legjavát adták, ami miatt érdemes elmenni egy Metallica koncertre még 2010-ben is. Ezzel ők is élő bizonyítékát adták annak, hogy egyrészt a kilencvenes évek végétől igenis vállalhatatlan a zenekar, másrészt érdemes lesz akár újabb 11 évet várni az újabb zúzdáig (reméljük nem válnak Depeche Mode-szintű fellépőkké).

A műsor második harmadában szintén klasszikusok jöttek (One, Master of Puppets, Nothing Else Matters, Enter Sandman), a közönség kezdett magához is térni (fejrázás, közös éneklés), majd egy háromszámos rájátszás, ahol egy Diamond Head-feldolgozás (Helpless) után jött az igazi őrület és csordaüvöltés (Motorbreath és Seek and Destroy).

Az utolsó két szám a koncert egyik csúcspontja volt, feledtetett minden addigi keserűséget (ez a stadion mint helyszín eleve elvetélt ötlet, a hangosítás és néhány szám elég kutyául szólt), de nem gondoltam volna, hogy 2010-ben sikerül elérnie egy zenekarnak, hogy újra farmerdzsekis, flanelinges tininek képzeljem magam.