Máshol iparágak külön szegmenst nyitnak az idősebb korosztályra a kereskedelemtől a turizmusig, nálunk aki eléri az 50-et, mehet az „elfekvőbe”. Pedig ők is voltak fiatalok, amikor össze kellett kéregetni egy koncertjegyre a pénzt, ma viszont sokuknak simán megéri akár 10-20 ezer forintot is kifizetni, hogy lássák a valaha volt kedvenc zenekaraikat.

Erre a felismerésre jutottak a Stargarden szervezői, és csináltak egy kétnapos fesztivált, amelynek a várható átlagéletkora elérte ezt a bűvös 50 évet. Őszülő és ritkuló hajú férfiak, kisebb-nagyobb sörhassal, ez a réteg lehet a célpont, gondolhatta a felületes szemlélő. Persze sokan már túl a hatvanon látogattak ki, nekik más kínálat kell, nem biztos, hogy a vízízű sör, a bunjee-jumping vagy hasonlók szórakoztatják őket. Egy pohár jó bor, beszélgetni rég látott haverokkal egy asztalnál, valami rendes kaját is enni kéne majd, és a háttérben szólhat az Omega vagy az Animals.

Ennek megfelelően az étel- és italkínálat inkább egy jobb bor- vagy pálinkafesztivált idéz, el lehet férni mindenhol, nincs észvesztő tömeg, nem kell sokat sorbanállni a sörért, minden átlátható, elérhető, szép lassan folydogál a maga útján a nap. Kellemes dzsesszel indították a napot, a Mezzoforte kezdett a nagyszínpadon, majd a Korál melegítette be az első nagy sztárt, az Eric Burdon énekessel fellépő Animalst. Egy másik színpadon Deák Bill Gyula, majd Hobó és később a Tátrai Band zenélt, hogy a magyar klasszikusokért kiérkezők is jól érezzék magukat.

Sokan persze épp Burdon miatt jöttek ki aznap, hiszen az ősz, de annál jobb karban lévő énekes még mindig utánozhatatlanul énekli a House Of The Rising Sunt, és a zenekara is kiváló. Jó, nem valami észvesztő tombolásra kell számítani, de korrekt klasszikus brit bluesra igen, és hát itt volt az Animals, biztos sokan voltak ott, akik negyven évet vártak erre. Akik ezt viccesnek tartják, mármint hogy nagypapa-korú emberek zenélnek kortársaiknak, gondolkodjanak el azon, hogy az ő kedvenc zenekaraikkal mi lesz 20-30 vagy 40 év múlva, és lesz-e egyáltalán lehetőségük akár lemezen vagy bármilyen hanghordozón még fellelni őket, nemhogy élőben.

És igen, nálunk ez a korosztály az Omegára indul be, nem baj, ha hamis a gitár, nem számít a néha alig hallható ének, úgyis tudja mindenki a szövegeket kívülről. Valószínűleg az Omegának van ebben az országban a legtöbb olyan száma, amit egymilliónál többen idéznek fejből, ha kell, tehát énekelt itt is mindenki, és néhány ritmus már megmozgatta a közönséget is.

Ami viszont elképesztő volt, az a végére hagyott Deep Purple. Ha valaki eddig azt gondolta volna, hogy itt voltaképp önmaguk emlékzenekaraiként játszó öregurak estjére érkezett, azt a DP simán meghökkentette, ugyanis semmi nem látszott abból, hogy ők is több mint negyven éve tolják. Tényleg: próbálja már meg valaki a Space Truckin’-t vagy a Fireballt úgy lenyomni, mint ahogy Ian Paice és Roger Glover a ritmusszekcióban. Nem fog sikerülni, és nem is baj ez. Nem hiányzott (nagyon) Ritchie Blackmore sem, sőt, Don Airey van olyan billentyűs, mint Jon Lord, meg is érdemelte volna, hogy a magyar vonatkozású klasszikus zongorabetétjére kicsit nagyobb tapsot kapjon, de mindegy.

Jó dolgok ezek, és ha hozzávesszük, hogy nem esett az eső, hatvanéves embereket látunk léggitározni önfeledten, alig látunk a földön eldobott műanyag poharakat (ezeket minden fesztiválon nagyon utálom) és még jó a sör is, akkor már megérte Stargardent csinálni. Van már a szüleinknek is saját fesztiváljuk. Szerintem csak rajtuk múlik, hogy lesz-e folytatás.