Eddig Demjén Ferenc, a Tankcsapda, az LGT, a Neoton, az Illés, az Edda, a Hungária dalait gyúrták át a zenésztársak – minden egyes számot más és más banda. Volt, aki teljesen eggyé vált a dologgal – az eddás Pataky Attila például felrohant a színpadra, és Deák Bill Gyulát ölelgette; szép pillanat volt –, de akadt olyan is, aki kijelentette, hogy ő azért jobban játssza el a saját számait.
A legjobb dolgok akkor születtek, amikor az új előadók megszűntek tisztelni a „nagy öregeket”, számaikat szétkapták, megcsavarták, majd újra összerakták. És az is fontos, hogy azok, akik ikonokká válnak, véletlenül se vegyék magukat túl komolyan. Az ünneplés, az állami elismerés, az „életmű” emlegetése klassz, de a rockandrollnak nem mindig tesz jót.
Évek óta találgatom, vajon idén kik lesznek az ikonok. Ákost már tavalyra vártam, de idén jött el az ő ideje. Magyarország talán egyetlen igazi pop-sztárja ő, aki évről évre átalakul: most épp a szmokingos kamarazenészből vadabb stílusra váltott, és bőrdzsekiben, karcosabb hangszereléssel nyomja
a show-t. Ákosról mindig lehetett érezni, hogy komolyan veszi magát, de hogy nem önmaga emlékművét építgeti, arról éppen mostanában, néhány önironikus gesztusa győzhetett meg mindenkit. Hogy számai mit is mondanak az utána érkező nemzedéknek vagy kortársainak – ki fog derüni szombaton.
Három héttel később pedig a Nemzet Csótánya, Nagy Feró érkezik a Coke Clubba. Az egykori funky-diszkós, majd beatricés punkzenész, aki hihetetlen energiával tette magát szalonképtelenné a szocialista érában. Feró egyetlen bűne, hogy csakis szabad emberként tud létezni. Későbbi, furcsa politikai szerepvállalása is épp emiatt volt kudarcos: képtelen volt menetelni, beállni a sorba. Nem baj. Feró már rég ikonná vált – sok mindenben nyújtott emlékezeteset, az István, a királytól a Ford Fairlane kalandjai című film frenetikus szinkronhangjáig. Az ő mennybemenetelét se hagyják ki 31-én.
Logikai játék a számokkal
