Rengetegen félnek tőlük, pedig – ahogyan az minden szakértő szavaiból kiderül – egyáltalán nem veszélyesek ránk. Ennek a fordítottja igaz: mi vagyunk veszélyesek a cápákra, ahogyan azt Donald Schultz is vallja. A műsorvezető-kutató augusztus 5-én az Animal Planeten a Méregvadászat Donald Schultzcal: Az óceán gyilkosai című filmben bemutatja a cápák világát.

Hogyan készült fel arra, hogy cápákkal forgasson?
– Már jó ideje dolgozom hatalmas állatokkal, korábban pedig öt évig voltam állatorvos, ahol aztán tényleg mindenféle állattal kellett foglalkoznom. Dél-Afrikában rengeteget búvárkodtam – ezt a tudást ötvöztem az állatokról való tudásommal. Az utóbbi négy-öt évben tudtomra jutott, hogy a cápauszony miatt bizonyos fajokat túlhalásznak, és a szennyezés is áldozatokat szed közülük. Arra gondoltam, fontos lenne, ha az emberek megismerhetnék a cápákat, és arra is ráébredhetnének, hogy meg kell őket védeni. Hiszen a világ leginkább veszélyeztetett fajai közé tartoznak!

Mi volt a legmeglepőbb dolog, amit a forgatás során tudott meg a cápákról?
– Talán az, hogy az emberek egyáltalán nem érdeklik a cápákat! Talán tíz éve találkoztam először cápákkal Dél-Afrikában – a távolból pillantottam meg egyet, és azonnal azt gondoltam, hogy észre fog venni, és jön, hogy belém harapjon. Ezt látja az ember a filmeken, miközben a valóságban a cápát teljesen hidegen hagytam!
Azóta rengeteget merültem cápákkal, és sokszor nehéz volt elérnem, hogy közel jöjjenek hozzám, annyira nem érdekeltem őket. Ez volt a legmeglepőbb. Másodszor is pedig az, hogy még akkor sem foglalkoznak velünk, ha mondjuk elkezdjük őket etetni, amitől ők is felfokozott idegállapotba kerülnek. Az ennivaló miatt jönnek, és amikor az elfogy, ők is mennek.

Hogyan készül a forgatásokra, a cápákban vagy akár a mérges állatokban rejlő veszély minimalizálására?
– A kutatópartnerem, Devon – aki a műsorban is szerepel velem – nagyon gondos természet, mindig rám szól, ha úgy gondolja, hogy túl sokat engedek meg magamnak valamelyik állattal kapcsolatosan. Az elmúlt öt évet együtt dolgoztuk végig, a kapcsolatunk nagyon jó – vigyázok rá, és ő is vigyáz rám.
Én egyébként Dél-Afrikában nőttem fel, a part menti Durban városában, ahol fekete mambát – ami vita nélkül a világ legveszélyesebb és legnagyobb kígyója – fogtam: ezután minden elég egyszerű. Addig, amíg pontosan tudom, milyen állatok vesznek körül, nem nagyon aggódom.

Mindennapjaiban ön is észleli a biodiverzitás csökkenésének veszélyeit?
– Persze! Ahogyan említettem, Dél-Afrikában nőttem fel – amikor kisgyermek voltam, sokkal, de sokkal színesebb volt az élővilág, mint amilyen most. Most már vagy hat éve Amerikában élek, és jól látom Dél-Kaliforniában is, hogy egyes területeken korábban nagyon sok állat élt, de ma már nincs számukra élettér ott. Az embereknek nem csak az orrszarvúkról, a pandákról és az elefántokról kell beszélni, hanem a kígyókról, békákról és más hüllőkről, arról, hogy nem szabad megbolygatni az ökoszisztéma egyensúlyát.

Veszélyes állatokkal megje­lenni a tévében nézőcsalogató, de miért érdekli még önt?
– Mindig is vonzottak ezek az állatok. Sosem tudok ráunni, szeretnék minél többet tanulni róluk, és minél érzékenyebb kapcsolatot kialakítani velük. Meg akarom őket fogni, a szemükbe szeretnék nézni, és miközben megvizsgálom őket, tanulni akarok róluk.
Sokkal többet tudtam meg az állatokról a terepen, mint könyvekből – persze azok is nagyon fontosak, de az esőerdőben a kezeden érezni a sarat, az illatokat és az állatok bőrének textúráját, mindez nagyon fontos számomra. Azt hiszem, mindig ezt fogom csinálni, és a gyermekeimet is erre szeretném nevelni. A veszély pedig nem jelent sem pluszt, sem mínuszt. Nem végzetesek vagy ijesztőek a számomra – egyszerűen állatok.