De hogy mennyire újfajta? Nos, csináljuk azt –
csak­épp visszafelé –, amivel Porzó, alias Ágai Adolf zárja Utazás Pestről Buda­pestre című 1909-es tárcakötetét: elutazott képzeletben az 1000 évvel későbbi Buda­pestre. Nekünk azonban elég lesz az ő Buda­pestje, a több mint egy évszázaddal ezelőtti főváros. És a fiatalabbak kedvéért kép­zeljük el úgy az utazást, hogy H. G. Wells időgépében ülünk, és mint a nemrég készült filmadaptációban, a visszapörgő óramutatót követve épül múlttá körülöttünk a város.

1964-ben elkezd lebomlani a ma ismert Erzsébet híd, majd elődje háborús roncsaiból először visszaépül eredeti alakjába, azután 1903-tól lebontódik építőállványzatok között. Közben a piarista épület is nemlétre alakul, és helyére felmagasul a régi városháza, campanile-szerű óratornyát az égre dobva a Belvárosi temploméi mellé.

A mai Március 15. teret nem osztja ketté a hídfő, hanem egy nagy térségen vagyunk, Pest egyik legősibbjén, amelyet Eskü térként emlegetnek.

És lám, valahol a közelben, a folyó kőpartjához láncolva egy fatákolmányt ringatózik a Dunán. Bei­tscher Nemzeti Uszodája ez itt. Egyike azoknak a „Duna­fürdőknek”, „úszófürdőknek” vagy – az ortológusok által még a 19. század második felében is igencsak kárhoztatott neologizmussal – „uszodáknak” nevezett létesítményeknek, amelyek változó számban és funkcióval más-más helyen horgonyoztak Pest és Buda partjainál a 19. században és a 20. első két évtizedében. Beitscher uszodája is az 1870-es évektől állhatott itt, a későbbi hídfő környékén az 1920-as évekig – írja Buza Péter Für­dőző Budapest című könyvében. Első azonosítható ősük egy 1701-ben épített fürdőház volt a Csepel-szigetnél, de a szabadságharc előtt már több ilyen folyami fürdő is volt a város határain belül.

Hogy hogyan nézhet ki? Jellemzően faácsolmány, amely pallókkal és öltözőkabinokkal határol egy téglalapnyi területet a víztükörből, és a partról fapalló vezet hozzá. Itt lubickol összezsúfolva Pest és Buda apraja, nagyja – nők szigorúan külön a férfiaktól, a számukra kijelőlt reggeli órákban –, különösen élvezve, ha olykor egy gőzös halad el a folyón, és hullámai meghimbálják az egész mis­kulanciát. Hogy pontosan hány van belőle és hol, csak akkor tudnánk, ha tényleg rendelkeznénk egy időgéppel.

A boldog békeidők hagyományának feltámasztásáról csak kósza tervek és kifogások születtek a II. világháború után. A kezdeti „át­kos” egy júliusi csütörtökjén azonban – pontosan 1950-ben – megjelent a mai uszálystrand elsőgenerációs prototípusa, az 1.0-ás verzió: a Felszabadulás strand­hajó.
Egy személyszállító gőzős átalakításáról van szó, és strandnak csak ímmel-ámmal lehetett nevezni: medence az nem, csak zuhanyok és napozók voltak rajta. A napilapok és a távirati iroda viszont lelkesedéssel örökítette meg a Vigadó térről menetrendszerűen induló, olcsó hajójáratot, amelyen vígan – és gyanúsan a fényképező masináknak beállított életképeket produkálva – mulat a munká ifjúság. Mindezek ellenére a Fel­szabadulás nem volt hosszú életű, pár év múlva már hírét-hamvát sem találni. És az évek múltával már a fővárosi Duna sem az igazi, egyre kevésbé ajánlott hab testtel az egyre piszkosabb habok közé merészkedni.

Hát röviden ennyi az uszály­strand genealógiája, legalábbis amennyinek szerény képességeimből utánanézni tellett, jóval avatottabb forrásaim segítségével.