Legutóbb Debrecenben vertek meg egy énektanárnőt: az volt a „bűne”, hogy szaktanári figyelmeztetésben részesített két diák­lányt, akik viselkedésükkel zavarták az órát. Az egyik lány mobiltelefonon értesítette az édesanyját, a gyermekét ért sérelmen felbőszült szülő pedig a tanítás végén megvárta, és megverte a tanárnőt. A tanár­nőnek eltörött az egyik ujja.

A pedagógus jelenleg betegállományban van, fizikai sérülései remélhetőleg maradéktalanul begyógyulnak. Ám nemcsak az a kérdés, hogy miután újból visszatér a katedrára, hogyan néz majd tanár és tanítványa egymás szemébe, hanem az is, hogy miként tudnak a továbbiakban együtt­­működni. Hiszen elvileg ez utóbbi az oktatás célja: hogy a tanítás nevű közös munka révén a diákokat tudással, az életkezdéshez szükséges ismeret­anyaggal ruházza fel az iskola.

A témában jártas szakértők már 2005-ben jelezték
a problémát: akkori megállapításuk szerint kéthetente érkezik bejelentés, hogy valamelyik iskolában megvertek egy pedagógust. Mára már túl vagyunk azon, hogy visszasírjuk a régi szép időket. Azokat az éveket, évtizedeket, amikor még rangot jelentett tanárnak, tanítónak lenni. Manapság, tisztelet az egyre kisebb számú kivételnek, nem az.

Sokan, nem minden ok nélkül, a társadalomban terjedő erőszakot okolják azért, ami az iskolákban történik. Nyilván ez is benne van a pakliban, és persze az is, hogy a szülők is „önérzetesebbek” lettek. Állampolgári jogaink bővülésével egyre több apa és anya érzi úgy, hogy joguk van beleszólni az osztályzásba, az iskola mindennapi életébe.

A debreceni és más iskolákban történt tanárverések megelőzésére szakemberek azt javasolják, hogy konfliktuskezelést kellene tanítani a leendő és már gyakorló pedagógusoknak. Szép és nemes gondolat, bizonyára hasznosak lennének ezek a kurzusok. Ám egy dolog a konfliktusok kezelése – a feszültségek ettől még megmaradnak. Kérdés, hogy maradnak-e a tanárok is? Ehhez minimum az kell, hogy az állam teremtse meg a tanárok munkafeltételeit, a szülők meg ne szóljanak bele a munkájukba.