Akik úgy gondolják, hogy a világ közép­pontja az a kötelék, ami apát és anyát tartja egymás mellett. Sőt, apa és anya csak látszólag önálló lények, valójában egyetlen szilárd egységet alkotnak. Egy évmilliárdok óta létező tengerparti gránittömböt, amelyet nincs erő, mely széttörni képes volna.

A gyerekek még bizalommal hiszik, hogy a tanítók, a könyvek is csak az igazságra, a jóra okítják őket. Meggyőződésük, hogy a médiavilág is csak az igazságot zengi. Dehogyis akarják rávenni őket méregdrága butaságok megvásárlására!

Aztán – a soka­dik csalódás után – las­sanként felocsúdnak puha, jóságos álomvilágukból. Ekkor veszítik el boldog ártatlanságukat. Ezt nevezzük érésnek. Lassan a képünkre formálódnak. De vajon milyennek látnak minket? Milyennek ezt a felszínes világot, ahol semmi sem olyan, mint kisgyermekként gondolták.

Kiderül, hogy itt a kapzsiság uralkodik, és a pénzen megszerezhető dolgok elérése a jellemző életcél. És általá­ban nem győz az igazság: a parasztember leg­kisebb fiából sosem lesz király. Ahol nincs már értéke művészetnek, tudásnak, szorgalomnak, bölcsesség­nek. Itt, aki hisz valamiben, nevetséges csodabogár. Aki őszintén szeret, védtelen. Ahol minden eldobható és eldobandó. Ahol a mának kell élni, és ami trendi, azt gyorsan megszerezni, elhasználni, aztán kicserélni. Ami elromlott, nem kell megjavítani!

Így vagyunk kapcsolatainkkal is. Olyan korban
élünk, amikor egy hanyag mozdulattal bocsátjuk el hűséges munkatársunkat, csak hogy a cég mérlege
átmenetileg jobban mutasson. Ahol egy buta nézet-
eltérés miatt készek vagyunk megszakítani évtizedes barátságainkat. Ahol 2010-ben 1000 házasságból 562 válással végződik. Mert a nagy fogadalmak több mint fele levegőbe mondott üres szó, az oltár pedig színpadi kellék. Mindent eltékozlunk.

Mert itt nemcsak a világítótornyok fénye alszik ki, hanem a gránittömb­ök is törékenyek. Ezért féltem a megszülető gyerekeket. Egy süllyedő világ vár rájuk. Egy V. századi Róma.