Tulajdonképpen semmi közöm hozzá, hogy egy keleti kapcsolatokért felelős kormánybiztos mit keres Makaón, ami köztudomásúan keleten van. Nem az én dolgom, ki kíséri el, és aki elkíséri, mennyire áll közel hozzá eszmeileg, vagy nem csak emberileg is. Hiszen a kormánybiztos is ember, a kolleganő pedig nem­csak okos, de csinos is. A makaói képet nézve ezt biztosan állít­hatom. Állított a lassan leköszönő biztos is néhány dolgot. Például, ha makaói útja nem szerepel a hivatalos utak között, akkor ő ott sem volt. Később eszébe jutott, hogy mégiscsak ott volt. Más meghívására.

Természetesen a meghívó fizette a páros szolgálati út rá eső ré­szét. A kolleganőt pedig maga az EU delegálta, persze teljesen függetlenül közvetlen főnökétől. A csúnya EU-sok erre másként emlékeznek: ők nem fizettek egy centet sem a makaói „hiva­talos” útra. A két munkatárs utazási botrányát egy bulvárlap rob­bantotta ki, szívességet téve a még ingadozó választók­nak. Ha egy kor­mányzati főhivatalnok memóriája ilyen csodákra képes, akkor nincs min cso­dálkozni.

Ha a pártja mindezt tűri, akkor csak a ko­moly memóriazavarral szimpatizálók szavazza­nak rájuk. Azóta újabb emlékfoszlány öltött testet. A biztos úr már emlék­szik, valóban ott volt, nem a meghívói fizették az utat, hanem ő maga. Saját zsebből. Hmm, szeretnék én ilyen nagyvonalúan élni, elfelejteni, hogy köl­töt­tem-e fejenként minimum 340 ezer forintot repülő­jegyre az elmúlt hónapban, vagy sem. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha a miniszterelnök a kormánypárt akaratának engedelmeskedve őt jelöli, és ma EU-biztos az illető. Micsoda égés ez a sok összevissza beszéd!

Egy tanulmány szerint az emberek 70 százaléka rendszeresen hazudik, de könyörgöm, miért kell hazudni egy napnál is világosabb ügyben? Igenis meg­sér­tődtem, és most már tényleg kíváncsi vagyok, végül is ki fizette az utazást. Az én kontómra ne hazu­dozzon senki.