És hogy csináljuk mi? Az elmúlt két évtizedben mindent megtettünk azért, hogy a magyarországi kiskereskedelmi forgalom 70%-a multinacionális láncok kezébe kerüljön. Az adókedvezményekkel versenyelőnybe hozott külföldi cégek – miután a szabályozás ezt lehetővé teszi – ma kivétel nélkül visszaélnek beszállítóik kiszolgáltatott helyzetével: 60-90 napig nem fizetik ki az árut (azaz velük finanszíroztatják a készleteiket), polcon tartási díjat, belistázási díjat stb. fizettetnek velük, a termék minőségének lerontására kényszerítik őket.
Ezek után robban a bomba: az egyik hipermarketlánc a jövőben nem forgalmaz magyar terméket. Szlovákiából fogja beszerezni az árut, mert északi szomszédunknál számára jobbak az adózási feltételek. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a magyar parlament tavaly elfogadott egy törvényt, ami 80%-os hazai termékarányt követelne meg, ám kiváló politikusaink nem kapcsoltak hozzá szankciót. Szeretnék érdeklődni, vajon milyen érdekből tettek így?
Bevallom, én önző vagyok. Még van munkám, és mint újságíró a belföldi piacra dolgozom. Ahhoz, hogy legyen kinek eladnom alkotásaimat, közönségemnek is kell, hogy legyen munkája, bevétele. Ez oda-vissza játék. Önző módon ezért én lehetőleg magyar árut vásárolok, magyar tulajdonú boltban, tudatosan keresem az 599-es számmal kezdődő vonalkódot. És nem fogok vásárolni német élelmiszer-ipari terméket sem.
Úgy vagyok ezzel, mint a német hivatalnok, aki közelebb hajolva odasúgta a magyar szürkemarhás embernek: marha nálunk is van elég! De ha netán datolyát, banánt, fügét akarna behozni, arra könnyebben kiadnánk az engedélyt… Hát nincs igaza?
Logikai játék a számokkal
