Évek óta mindig ugyanaz a két madár repül haza elsőként, állítólag nem Afrikából jöttek, hanem egy, a miénkénél kedvezőbb éghajlatú európai országból.

Az is a tavasz kétségbevonhatatlan jele, hogy már a magasabb hegyekben is javában olvad az idén szokatlanul nagy mennyiségű hó. Ám hiába örülünk az enyhébb időjárásnak, ebben sincs sok köszönet. A sok hó miatt a „megszokottnál” is pusztítóbb árvizekre kell felkészülnünk, a belvízzel elöntött földek tekintetében sem számíthatunk semmi jóra.

És most derül ki az is, hogy mi van a hó alatt. Az idővel szürkévé váló városi hó ugyanis idáig jótékonyan eltakarta az emberi felelőtlenség nyomait. Pedig már volt idő, amikor már-már büszkék lehettünk arra, hogy kevesebbet szemetelünk, mint korábban, és hogy egyre több kutyatartó takarítja el kedvenc ebe után a kutyagumit.

Most mintha ez is másképp lenne. Az olvadó hó alól ugyanis sorra kerülnek elő a szemünk számára korábban láthatatlan dolgok. Idén a már említett kutyaürülék a „sláger”, ám jócskán látni eldobott cigarettacsikket, műanyag zacskót, dobozokat, mindenféle rendű és rangú ócskaságot. A nagy havazások idején sokan azt hitték, hogy az eldobott tárgyak majd eltűnnek hirtelen. Beépülnek a természetbe, vagy egy jóságos varázsló megsemmisíti az így keletkezett hulladékot.

Talán a sok hó vette el a tisztánlátásunkat, s ezért gondoljuk azt, hogy a természet majd szépen elrendezi, amire mi magunk lusták vagyunk. Pedig már régen elmúltak azok az idők, amikor másoktól remélhettük a megoldást. Most már csak magunkra számíthatunk mindenben, sem a természet, sem állam bácsi, vagy más, hozzá hasonló istenség nem old meg semmit helyettünk. Tetszik, nem tetszik, együtt kell élnünk a gondolattal: az eldobott szemetünk ott marad, ahová dobtuk. Mi dobtuk el, a mi „dicsőségünk” emlékművei a gusztustalan kupacok.

Olvad a hó, rosszkedvünk tele múlni látszik. De vajon milyen kedvünk tavasza jön?