Gyakorlatilag azonban ez azért nem jelenti azt, mert én például kétszer is láttam, mert az első alkalom után úgy gondoltam, hogy a szüleimet is elcipelném az Avatarra, ezt nekik is látniuk kell. Mi több, cikket is akartam róla írni erre az oldalra, de jobbnak láttam, ha távolodok az élménytől, és nem lelkendezem összevissza, hanem tárgyilagosabban tudom szemlélni az egész Avatar-mániát.

Ma már persze tudom – és nem csak azért, mert megírták a kritikák –, hogy a film története elcsépelt hollywoodi sablon, és hogy a karak­terek kevéssé vannak kidolgozva. A megmondó­emberek megmondták, hogy ez egy rossz film. Viszont a közönség nem hallgat a megmondó­emberekre, és tódul a moziba. Az IMAX-ba – ahol 16 méter magas a vászon – még mindig hetekre elkelt az összes jegy. Egy­mil­lió ember utoljára 2001-ben a Harry Potter első részére volt kíváncsi.

Rossz karakterek ide, csapnivaló sztori oda, az Avatar elké­pesztő film. Talán nem is baj, hogy nem kell koncen­trálni a történetre, mert így legalább elmerül­he­tünk a 3D-s, térbeli látványban és a filmre álmod­ott, sosemvolt világ apró és csodálatos részleteiben.

Akárhogy is nézzük, James Cameron átalakította a mozit: innentől kezdve a közönség követelni fogja, hogy a látvá­nyos akció- és sci-fi filmek három dimenzióban jelenjenek meg. De a 3D-s forradalom nemsokára kicsap a vetítőtermekből. A múlt héten a saját szememmel láthat­tam egy 3D-s tévét. Igaz, egyelőre szemüveg is kell hoz­zá, de a hatása akkor is megdöbbentő.

„Kinek kellhetne ilyesmi?” – gondoltam előtte. „Mindenki­nek­ jó a hagyományos két dimenzió; eddig is jó volt.” Csak hát az élmény olyasmi, mint amikor a fekete-fehér tévé után megvettük az első színes készü­léket. A legmegkapóbb a konzoljátékok képe – nagyságrendekkel jobb érzés három dimenzióban lövöl­dözni és autóversenyezni –, valamint a foci­meccs. Egyelőre persze a térbeli tévé megfizethet­etlen, de 2-3 év, és ilyeneket viszünk haza karácsony előtt a csomagtartóban. És nézhetünk majd, mint a moziban.