De emberünk ügyet sem vet a kutyára, még csak meg sem dicséri, mint azok, akik akarnak tőlem valamit. A nevemen szólít, mondja ő is a sajátját, kérdezi, megismerem-e.

Országos intézmény nevét mondja, ott dolgoztunk együtt. Ismerem a céget, valamilyen dolgom is volt velük valamikor, de nem dolgoztam náluk soha. Ismert emberek nevét mondja, bólintok, nem akarom elvenni az örömét. Mutatja a fején a sebet, most műtötték, aggyal, teszi hozzá. Öt évvel ezelőtt láttam egy hasonló fejseb hegeit, az akkori illetőt bőrfejűek verték meg, vagy romák – már nem emlékszem, a megfelelő aláhúzandó.

A mostani kolléga egy jó nevű idegsebészet nevét
említi, annak a lakója már hosszú hónapok óta. Nagy emberek nevét mondja, ki mindenkivel dolgozott együtt. Megbecsült ember volt, de idővel egyre ritkábban lett szükség rá, végül teljesen megszűntek a munkák, lecsúszott. Megint hírességek nevei jönnek, ki, mikor és hogyan bánt el vele, állította félre, tette tönkre.

Nem mindenki szúrt ki vele persze, egy ismert művésznő temetésén nemrég ő beszélhetett a ravatalnál, két másik, nagyon ismert művésznő fogta két oldalról a vállát, hogy el ne essen. Merthogy már rosszul volt, azóta már túl van az operáción, aggyal műtötték, mondja megint.

A kórházban mindene megvan, étele és meleg ágya, csak pénze nincs semmi, lassan megy a leszázalékolás, mondja, mostanában minden lassabban megy. Közelebb hajol, úgy súgja a fülembe, nehogy meghallja valaki: régen, a rendszerváltozás előtt jobb volt.

Veszélyesebb lett a világ – adok kitérő választ, emberem egyetértően bólogat, megkérdezi, nem tudnék-e neki néhány száz forintot adni.

Szabadkozom, hogy csak így, minden nélkül, néhány percre ugrottam le a kutyával, végül találok a zsebemben egy százast, a bevásárlókocsira tettem félre délutánra.
Megköszöni, elköszön: viszi magával a megszépült múltját, a nem létező jelenét.