Valószínűleg „komolyabb” szerzőre tippelne mindenki, de a jelek szerint a múlt irodalmi értékeit (amikor még tényleg kézzel írtak a szerzők) a mai kor bulvárértékrendje árazza be.

Ennek ellenére valószínűleg mégsem ez a legtanulságosabb eleme a történetnek. A Casanova-kéziratok ugyanis úgy kerülnek Franciaországba, és állítják majd ki őket Párizsban, hogy a vételt egy névtelenséget kérő mecénás finanszírozta. Egy gazdag francia, aki gyarapítani akarta a francia nemzeti kulturális „kincset”.

Egyszerűen belenyúlt a zsebébe, kivett belőle 2 milliárdot, és megvette a kéziratokat attól a német családtól, melynek a széfjében 180 éve pihentek. Eddig soha nem láthatta őket
a publikum. És miután kifizette az írásokat, köztük egy szerelmes levelet is, azonnal átadta őket a Francia Nemzeti Könyvtárnak. Merthogy hadd lássa őket mindenki. A kézirat a párizsi kiállítás után „túrázni” indul majd, és eljut valószínűleg ide, Nizzába is. Casanova egyébként velencei volt, és így olasz anyanyelvű, de mégis franciául írt.

A 18. század végén ugyanis, amikor egy cseh kastélyban papírra vetette nemes asszonyokkal folytatott flörtjeinek történetét, akkor még a francia volt a „világnyelv”. Az olaszokat most persze bosszantja, hogy a franciák „lenyúlják” az ő Casanovájukat, de ez már csak egy újabb csavar a történeten. Nekem erről sokkal inkább az jut eszembe, hogy vajon hol vannak azok a magyar „mecénások”, azok
a magyar dúsgazdagok, akik hasonló dolgokra figyelnének, és hasonló értékrendet vallanának.

Vagyis amikor például – nem is olyan régen – Londonban elárverezték Liszt Ferenc egyik 4 oldalas kéziratos kottáját, ráadásul nem is milliárdokért, csak 4 millió forintért, nos, akkor miért nem hozta „haza” ezt a ritkaságot valamelyik magyar bankár, vagy éppen bevásárlóközpont-építő? Elfért volna az Országos Széchényi Könyvtárban.