Én évről évre – maradok. Március idusán kokárdát tűzök magamra, és csak azért is elmegyek a Múzeum-kerthez. Igaz, a tavaszi reménykedés helyére egyre több szorongás nyomul, hiszen tudom, mire számíthatok. Megint kicsit kevesebb emberre, mint tavaly. És persze az önfeledtek helyett az elszántak lesznek ott, akik megpróbálják lepisszegni azokat, akik ordítva kommunistázzák a szavaló kisiskolást,
ávósozzák a népi táncost, anyázzák lovával együtt
a hagyományőrző huszárt.

Nem mazochizmusból megyek. Azért, mert fontosnak tartom, hogy legyünk, akik azt az ünnepet akarják őrizni, amely egyesít. A nemzeti ünnep közös hagyomány emlékezete:
fényét és értékét veszíti, ha megpróbálják valami családi ezüst egyenként harácsolt darabjaiként széthordani. Csak addig érvényes, amíg mindnyájunké. 1848 hagyományában
éppen az a lenyűgöző, hogy éppúgy a császárpárti reformer Széchenyié, mint a liberális forradalmár Kossuthé, hogy egyszerre ünnepelhetjük Batthyány Lajos és Petőfi Sándor vértanúságát, pedig néhány héttel a forradalom után már más pártokat vallottak magukénak. Hogy a legmagyarabb ünnepen emlékezhetünk arra is, hogyan dicsérte Klapka a zsidó honvédek hősiességét, megemlékezhetünk a szabadságharc lengyel, francia, sőt, osztrák katonáiról. Nincs illúzióm. Budapest város megemlékezését alighanem ismét szétordítják, szétzsidózzák, szétanyázzák azok, akik miatt a rendőrkordonokon túl már nem lehet megmaradni. Invitáltak a meghívósok közé tavaly is, de „csak úgy” ünnepelni szerettem volna, nem pedig protokollvendégnek lenni.

Tudom, idén – egy választási kampány tetőzésekor – illúzió lenne arra számítani, hogy a szónokok arról beszélnek majd, ami minket magyarokat, pártszimpátiától függetlenül összeköt. Talán elég annyit kívánni: ne legyen nagyobb baj. És akadjon pár, mindnyájunk számára legalább elfogadható, méltó gondolat.