Itt az ötven országból érkező – még Új-Zélandon
és Argentínában is vitték a hetijegyet! – csaknem
400 ezer látogatót 55 helyszínen ezer program várta. A helyszínek takkra készen álltak, a programok időben kezdődtek, szóltak, azt adták, amit ígértek.
Itt minden volt, ami egy világszínvonalú fesztiválhoz kell – még világújdonságok is, például csak itt érvényes elektronikus fizetőeszköz, vagy percalapú mobilfizetési lehetőség. Idén szolgálatba állt az égbe emelkedő kocsmaasztal, és láss csodát: már mindig tiszta és nem büdös vécé is üzemelt. Nem csoda, hogy a Sziget az egyetlen olyan hungarikum, melyet a harminc alattiak nemzedéke egész Európában ismer.
Persze a Sziget nemzetközi népszerűségéhez hozzájárul, hogy ezt más fesztiváloktól eltérően nem valami világvégi prérin tartják, hanem egy romantikus parkban egy világváros kellős közepén. Hozzájárul, hogy ár-érték arányban még mindig ez a legjobb, pedig a szervezőknek itt kell lepengetniük a legnagyobb áfát: csak semmi kulturális kedvezmény. De van más is: hogy ez nem egy szűkagyú rockbuli. Itt sok olyasmi akad, ami másutt nincsen. Utcaszínház és költői verseny, olvasósátor és magyaroktatás, a mozgássérültek életét bemutató Ability Park és hungarikumfalu.
Ám van valami, ami még fontosabb. Ez igazi toleranciaoázis. Ez Budapestnek az a része, ahol nem számít bőrszín, kor, politikai meggyőződés, anyanyelv. „I can’t hear you Budapest!” – szólítja hangosabb éneklésre a közönséget az Iron Maiden énekese. És „Budapest” ért a szóból. Magasra emelkednek a brit, francia, izraeli, magyar, és német zászlók, meg azok a lobogók, amelyeket csoportok csak úgy kitaláltak maguknak. És együtt énekel tizenöt éves és hetvenes,
fehér, fekete, sárga: No more lies! Elég a hazugságból. Itt és most mindenki egyformán budapesti. Igen, ez egyszerre magyar és európai esemény. Hogy is mondta 18 éve Müller Péter Sziámi? Kell egy hét együttlét. Még mindig kell.
Logikai játék a számokkal
