Aztán, ha a távolból tűzijáték-rakéták ropogását hozza el a szél, azonmód kiállok az ablakba, hátha elkapok még néhány felvillanást. A tűz, a robbanások, a hanghatások megbabonázzák az embert. Ha azt akarjuk, hogy egy show vagy előadás sikeres legyen, akkor a végén görögtűz kell, petárda és durrogás – legyen Lady Gaga kon­certje vagy a klasszikus István, a király ősbemutató.

Ugyanakkor, ha valaki azt gondolná, hogy honfitársaink azért verődnek minden augusztus 20-án milliós csoportba a Duna-parton, hogy színes robbanásokban, pukkanásokban és durrogásokban leljék örömüket, akkor valószínűleg csak a felszínt kapirgálnánk. Jól emlékszem, amikor gyerekkoromban vidék­ről érkeztünk a tűzijátékra, az emberek utat
nyitottak, hogy mi, kicsik, jobban lássunk.

Azok az emberek azért is álltak a Duna-parton, mert jó volt érezni, hogy sokan vagyunk, hogy összetartozunk. Hogy szólt-e a végén Himnusz? Hát nem. Valamitől viszont mégis úgy
emlékszem rá, hogy igen – valószínűleg úgy akarok rá emlékezni. Emiatt is lehet nehéz döntést hozni, amikor egy nagyobb csoport egy – egyébként fontos és normális cél érdekében – lemondana a tűzijátékról. Az árvízkárosultakon valóban mihamarabb segíteni kell, de közben pedig sokan várják és elvárják az összetartozás szimbolikus élményét.

Arról fogalmam sincs, hogy mindeközben az ünneplők gondolnak-e az államalapító Szent Istvánra. Pedig az ünnep jó alkalom felidézni személyét és életművét. I. István felismerte, megmaradásunk záloga, hogy a nyugati vagy inkább a keleti, a bizán­ci kultúrkörhöz csatlakozunk. A nyugati keresztény
világot – Európát – választotta. Ennek érdekében leszámolt a múlttal. Új, modern állam jött létre, fejlett államigazgatással, adókkal és igazságos törvényekkel. Aki pedig a régi rendet, az ősi vallást és a hagyományos értékeket sírta vissza, nagyon rosszul járt. Törvényeiből és fiának írt intelmeiből bölcs és nemes szívű uralkodó képe rajzolódik ki, aki munkájával évezredes távlaton át gondoskodott a nemzetről. Talán ezt is átérezhetjük a tűzijáték végén.