Hullunk, mint a legyek. Rám bízták ezt az általános iskolai jubileumi találkozót, mert állítólag életre való vagyok. Szerény reputációm annak köszönhető, hogy megértem egy bizonyos életkort. Betöltöttem a har­mincat.

Itt a faluban én vagyok az egyetlen harmincéves, nem csoda, hogy a polgármester úr teasüteményes köszöntőt rendezett a születésnapomra. Az utánam következő tizenkilenc, de Szandrácska nem sokáig csökkenti az átlagéletkort, felvették Szegedre média szakra. Az én koromban ilyesmi meg sem fordult az ember fejében. A gyerekeim kiröhögték Szandrácskát, hogy mekkora gáz, hogy a médiában akar dolgozni, minek bohóckodik. A srácaim én-celebnek készülnek, már gyűjtik a Facebookon a rajongóikat.

Megmondtam nekik, hogy amíg nem lesznek nagykorúak, nem engedem őket se költözni, se Megasztárba, de csak vigyorogtak, hogy nem így működik manapság a virtuális sztárcsináló gépezet. Állítólag nem kell se tévé, se produkció, se casting, se főváros, elég egy webkamera. De azt sem kapnak, csak ha leérettségiznek.

A mi kis falunk akkor kezdett vészesen vénülni, amikor a hűtőgyárban felforrósodott a hangulat. Először hatvan embert küldtek el, aztán még húszat, az összes falumbélit elbocsátották, csak egy lány maradt pénzügyesnek. A leépítés után mindenki rohant a templomba, mert a Jóisten többször tartott fogadó-órát, mint a polgármester úr, akinek a sokktól szociális fóbiája lett.

Na de velem is kitolt a hűtőgyár. A harmincegy emberből harminc a világ minden égtája felé spriccelt. Szüleik is csak sóhajtoznak, amikor faggatózom. Mit részletezzem, ez a hülye szervezkedés, amivel a volt ofő megbízott, utálatos melóvá vált. De nincs szívem bevallani neki, olyan öreg már szegény. Amúgy sem tudnám elcsípni, mert Pestre jár takarítani, és min­den reggel lelép a hajnali vonattal.