Röhög az ország – százból egy, ha elviselhető, ezerből egy, aki csiszolatlan gyémánt. Önmagukból – a szó minden értelmében – kivetkőzött hölgyek mutogatják bájaikat a bulvárlap cici-szépségversenyén országnak-világnak – mintha ettől várnák, hogy megváltozzon az életük. Tévések mesélik, hogy még soha sem jelentkeztek műsorba annyian, mint a most újból elinduló Való Világba.

Pedig a korábbi sorozatok sem szűkölködtek magukat megmutatni vágyó szerencselovagokban, akkor is sokan voltak, akik néhány hétre, hónapra szemrebbenés nélkül szakítottak addigi életükkel. Reménykedtek, hogy talán egy életre maguk mögött tudhatják a reménytelenséget.

Mert ezek a vetélkedők – tisztelet a kivételnek – többnyire a legelesettebbek számára nyújtanak néhány percnyi vigaszt. Biztos egzisztenciával, rendezett családi háttérrel, megalapozott szakmai tervekkel csak igen kevesen indulnak a cici-szépségversenyen, költöznek össze ismeretlenekkel egy idegen villába.

Megmártózni a dicsőségben, sütkérezni a fényben, ha csak átmenetileg is, de sikeresnek látszani. Sokaknak még úgy is megéri, hogy tudják: a nagy magasságokból lehet a legnagyobbat zuhanni. Mégis vállalják, hogy kilépjenek az eseménytelen, sok örömet nem ígérő életükből – hogy akár csak egy kis időre is híresek legyenek.

Pedig maguk a jelentkezők előtt sem titok, hogy becsapás itt minden, ami azt a látszatot kelti, hogy teljesítmény nélkül is lehet eredményt elérni. Még akkor is, ha időnként van benne valami: mert egyszer az életben edzés nélkül is kicsúszhat a gerellyel a nagy dobás, gyakorlás nélkül is a hálóba pattanhat a lábunkról a labda. Ám tartósan a csúcson maradni, valódi tehetség és temérdek munka nélkül, lehetetlen.

Nekünk, nézőknek a képernyők előtt mulatságos műsor, nekik, ott fenn a színpadon, maga az élet. Nekünk játék, nekik keserű valóság – menekülnek önmaguk elől.