Amióta van YouTube és Facebook, amióta bárki bárhol a világon közvetlenül és azonnal közönséghez juthat, nos, azóta ömlenek felénk a csodagyerekek. Hiszen már nem kellenek a televíziós tehetségkutatók, pontosabban kellenek, csak azoknak a szerkesztői is a YouTube-ot kutatják.

Aztán behívják a műsoraikba azt, akit az interneten találnak (általá­-ban a szülők teszik fel a minifelnőttek videóit a világhálóra), és felléptetik a tv-show-ban őket (elvégre a kutyák mellett a gyerekek garantálják a legna­gyobb nézettséget, hiszen olyan, de olyan „édesek”).

Végül pedig a tévé­műsor PR-osai visszalövik a You-Tube-ra a tévéműsor felvételét, és már el is indul világkörüli hódító útjára az új „felfedezett”. Számomra ebben az egész folyamatban egyéb­ként a gyerekek viselkedése a legelképesztőbb. 8-10 évesen annyira, de annyira felnőttek már. Az amerikai NBC tévécsator­nán éneklő 10 éves Jackie Evancho esetében sem a hangja az igazán érdekes. Persze az is, mert tényleg úgy énekel operát, mint egy felnőtt.

Ha nem nézem, csak hallga­tom, azt hinném, 40 éves. De mégis… nézzék meg a YouTube-on, ahogy utána a zsűrinek nyilatko­zik. Az az igazán döbbenetes! Nyugodtan áll és mosolyog, amikor pedig kérdezik, mintha előtte PR-tréningeken ment volna keresztül, bájosan csak annyit válaszol a dicséretre, hogy a szép szavak őt mindjárt „könnyekig meghatják”. Semmi hiszti, sikongatás, ohistenemezés, csak minifelnőtt-profizmus. A brit kisfiú is, akit már Monet-hez hasonlítanak, és a múlt hét végén egy kiállításon 60 millió forintot zsebelt be a tájképeiért, nos, már ő is olyan bölcsen nyilatkozik, mint pár éve még a felnőttek sem.

Tanácsokat osztogat leendő festőkollégáinak („soha ne fessenek tiszta, ragyogó kék eget, az most nem érdekes a közönség számára, manapság kellenek a borús felhők”), és közben lelkesíti a többi gyereket („soha ne adjátok fel, kitartás és szorga­lom”). Vajon hol tanulták ezt ezek a minifelnőttek? Csak nem a YouTube-on? Csak nem azon nőttek fel?