Akárhányszor visszamentem a kisboltba, mindig bekukkantottam a mélyhűtőbe, és szemeztem egy kicsit az egzotikus termékkel, aztán megvettem – mondjuk
– a szalonnát és a hagymát a bográcsos marhapörkölthöz. Néha vettem egy liter tejet is, kenyeret, ami kell. Mígnem egyszer nagyobb sor állt, és lett időm nézelődni. A kisbolt sötét sarkában ormótlan fémszekrény áll, rajta pénzbedobó nyílás és kis üvegablak. Az automaták rendszerint színesek, villognak, pittyegnek, felhívják magukra a figyelmet. Ilyen szempontból ez a világ legsemmitmondóbb automatája. Percek alatt jutott el a tudatomig, hogy mire való. Tejet adagol. Azt a tejet, amit a szomszédos gazdaságból hoznak bele minden reggel. Kértem egy műanyag flakont, és kipróbáltam az automatát. 160 forintba kerül egy liter a tejből, a gép annyit adagol, amennyi aprót beledobtunk.
Első nekifutásra az ár nyűgözött le: ahol a fővárosban vásárolok, ott legalább 200-220 forintba kerül a dobozos tej literje – sőt, még az olyan reggeli italok is drágábbak, amik aztán már tényleg csak tejsavóból és némi ipari hulladékból vannak összekémiázva. Örültem az alkalmi vételnek, úgy vittem haza, mintha egy cápát ejtettem volna zsákmányul. Forralás után lehűtöttem, és ellentmondásos érzelmekkel vártam, mit is tud a gyanúsan olcsó tej. Hát...
Selymes-bársonyos és tápláló. Az első kortynál kiderült számomra, hogy valószínűleg még soha nem ittam rendes tejet. Az effajta élmény kihozza az emberből az antiglobalistát: minek a kereskedelem, a multik, a hipermarketek, a rengeteg szállítás, a csomagolás – a láncolat végén a híg és drága termékkel. Aztán eszembe jut a cápahús, ahogy szerényen lapul a jégen, a velencei kisboltban. És megnyugszom: van választási lehetőségem. (De azért egy tejautomatát szívesen látnék abban a fővárosi üzletben is, ahol hétköznap vásárolok.)



Logikai játék a számokkal

