Amennyiben egy kisebb-nagyobb közösség ismeri
a neved, előbb-utóbb megszégye­nülsz. Ha ez bekövetkezik, horgasztott fejjel tanácsos alászállni egy sírgödörbe, és csendben, nehogy a fórumozók felfigyeljenek rá, magadra húzni a koporsófedelet. Akkor majd nyugodhatsz békében.

Megállíthatatlan az irigységagresszió. Ahogy Tari Annamária pszichoterapeuta egy portál interjújában fogalmaz, vörös szőnyeget görget előtte az internet. Csányi Vilmos etológus
szerint nincs ebben semmi meglepő, hisz együtt gyűlölködni közösségi élményt jelent. Talán kevésbé kovácsol össze, mint egy szeretetközösség, de szegény ember vízzel főz.

Nyilvánvalóan szerencsétlen emberekről beszélünk, hisz aki életének elégedett szakaszát éli, annak egyszerűen nem esik jól a „fikázással” (szakszó) járó negatív, agresszív érzéseket átélni. Ismerek olyan fiatal tanárnőt, akit kikészítettek a diákjai, pusztán mert – amúgy természetes – mellbősége meghaladta az ingerküszöbüket. Minél inkább próbálta csitítani hol viccesen, hol lelkükre hatva nicknév mögé rejtőzött tanítványait, annál nagyobb csoportharag zúdult rá.

Egy idő után nála okozott paranoid tüneteket, hogy nem tudta a névtelenül fröcsögő kamaszokat beazonosítani.
Iskolát váltott, de megfutamodása azóta is nyomasztja. Ahogy az is, hogy új osztálya is bármikor kipécézheti, ha egy keresőprogramba a nevét bepötyögi.

Bárkit utolérhet a rivalizációs düh; sajnos a szakembereknek sincs biztos receptjük arra nézve, mit lehet ellene tenni. A személyeskedő fórumok nem csupán mérgesek, mérgezőek is. Szerencsére az internet dicséretesen demokratikus műfaj, a fájdalom- és indulatlavina egyformán maga alá temeti nemcsak olvasóit, de kommentelőit is.