Legutóbb a naptárdívaként elhíresült Kiszel Tündét tették el láb alól: a sajátos szembozontjáról ismert médiaszemélyiséget „sajtóértesülés” szerint holtan találtak a lakásában. Hál’ istennek, ő is él és virul, csakúgy, mint a nekrológ nevű blog halállistáján szereplő showman, akit saját infraszaunájában ért a halál. Az „áldozatok” sora egyre bővül, ismert zenészek, sportolók, mindenféle rendű és rangú celebek halálát is kitalálták és megírták. Még a politikusokat sem kímélte a szakmában csak az internet pöcegödrének becézett oldal: az egyik főpolgármester-jelölt a híradás szerint sajtófőnökének javaslatára hunyt el, míg egy másik nagyágyúval örömlányok végeztek.
Nem tagadom, szellemes szövegek is olvashatók a tréfásnak szánt nekrológok között, ám az egész, összességében, inkább hátborzongató, mint mulatságos. Mert hogyan is lehetne vicces a halál, amikor naponta sokak elmúltáról értesülünk?
A világért sem törnék pálcát a nekrológokat kiagyalók és közlők fölött. Volt idő, amikor még én sem éltem át a mások érzékenységét – ám amióta jó tíz évvel ezelőtt saját halálhíremet hallottam a rádióban, elgondolkodtam azon, mivel lehet viccelni és mivel nem. Éppen autóban ültem, amikor a rádióban bemondták, hogy meghaltam.
Persze, nem én voltam, akiről a hírek szóltak, névrokonom, számos népszerű ifjúsági regény írójának a halálhírét közölték. Mégis, annyira megdöbbentő volt a saját nevemet hallani, hogy ijedtemben majdnem elengedtem a kormányt. Woody Allen mondta egyszer, hogy reggelente, ébredés után megnézi az újságban a halálozási rovatot. Ha nincs benne a neve, akkor felöltözik, és elmegy dolgozni. Igaz, ő már annyi mulatságos percet szerzett életében a filmvászon előtt ülő nézőknek, hogy neki még azt is elnézzük, ha a halállal viccelődik. De másnak nem.



Logikai játék a számokkal

