A tíz négyzetméter körüli szoba csupaszon kongott. Két asztal és két ágy állt benne. Szekrények az előtérben. A zuhanyzón nem volt függöny, a műanyag kilépővel szinte azonos alapterületű fürdőszobán hatan osztoztak. A nevelőtanárnak, aki a házirendet a kezébe nyomta, furcsa, apró fintorok futottak végig az arcán. A szavak, amiket mondott, ott maradtak a szobában és percenként visszhangzottak Dalma elméjében. Hogy elfojtsa, hozzálátott, hogy kipakoljon.

Ügyelni ám a rendre, kukkantott be ismét Palesz, a nevelőtanár, mert időszakos szobaellenőrzéseket tartunk! Megnyúlt arcát látva megenyhült. A büfé előtti előtérben este tizenegyig kulturáltan szórakozhat (csocsó, pingpong, biliárd). Látogatót vendégfogadási díj fejében a szobatársak
engedélyével fogadhat, amit azok bármikor visszavonhatnak.

A szobatársakról semmi híre nem volt. Amikor rákérdezett, mégis kik fognak vele lakni, a nevelőtanár nyugtatgatni kezdte, mint tigrist az ápolója. Szobacserére, duruzsolta, csak a szobák valamennyi lakójának a beleegyezésével és a nevelőtanár (Palesz rövidet sóhajtott) hozzájárulásával kerülhet sor. De nem tanácsolja, csak káoszt és kavarodást okozna.

Dalma tisztában volt vele, ő a világ legnagyobb mázlistája. A községé egészen biztosan. Havi ötezer forintból megússza a pesti szállást, rezsit sem kell fizetnie. Amikor felvették a nagy múltú egyetemre, feleennyire sem örvendeztek, mint amikor kiderült, hogy bejutott a koleszba.

Hét év múltán is homályos büszkeséggel gondol rá, hogy túlélte a szintvetélkedőket és a koleszos bulikat. Szinte rossz volt elhagyni a radiátormeleg, egyenletes zajban lüktető káoszt.

Minden útravalója innen származott. A cégnél,
valahányszor megcsípett egy előnyös szerződést, bosszúsan legyintettek: Dalma híres kapcsolati tőkéje! A jól értesültek ajakbiggyesztve hozzátették: Na ja, koleszos volt.