Persze, mondja gúnyosan az egyik egyenruhás, ismerjük az ilyet, direkt vett néhány levest tegnap máshol, hogy most nálunk lophasson. Nézzük meg a biztonsági kamera felvételét, mondja a lány. Nézték, de hiába – a biztonsági kamera akkor éppen nem működött. Máskor persze biztosan működik, de most, amikor egy vevő igazáról lenne szó, csődöt mondott.

Végül meglett a „tettes”: a táskában lévő, könyvtárból kölcsönzött könyvben maradt működőképes véletlenül a lopást gátló „csipogó”. A helyzet – némi szülői segédlettel és fenyegetéssel – másnapra tisztázódott. A lány szőkésbarna volt, fehér bőrű, közepesen jó családból származó. Érdekes lenne belegondolni, mi történt volna, ha történetesen fekete a haja, és a bőre az átlagosnál egy árnyalattal sötétebb.

Ismerősöm, aki egy időben az egyik biztosítótársaságnál dolgozott, mesélte: náluk abból kellett kiindulni, hogy az ügyfél hazudik. Nem úgy, és nem akkor keletkezett a kára, mint ahogyan állítja. Ez a kiindulási pont. Hogy az ember rossz – csalásra, hazugságra hajlamos lény. Megjegyzem, van benne valami. Ilyenné lett mifelénk a világ – csalni, és csalni hagyni, ez itt a törvény. Talán nincs még egy ország, ahol annyi rokkantjelzéssel ellátott kocsi parkolna az utcákon, mint nálunk.

A főváros egyik, fiatalok által felkapott szórakozóhelyén a hétvégeken tucatjával sorakoznak a szlovák rendszámú terepjárók. Gyanítom, e járgányok gazdái zavarba jönnének, ha valaki szlovákul szólna hozzájuk. Tőlünk nyugatabbra más a helyzet. Ismerős dicsekedett, hogy több mint tíz éve lejárt sajtóigazolványával végigjárta Belgium nagyobb múzeumait. Eszükbe sem jutott a bejáratnál, hogy alaposabban megnézzék rajta az évszámot, fel sem tételezték, hogy valaki valótlant állít. Boldog, becsületes, balga ország.

Azért arra kíváncsi lennék, mit tennének a belgák, ha a boltból kifelé jövet megszólalna a kölcsönzött könyvben a csipogó?