Eco in fabula

„Te vagy az, aki mindenre felel.” Saját bevallása szerint ez volt az a bárgyú szójáték a nevével – Eco ekhója –, amely kisgyerekkorától fogva üldözte.
Úgy tűnik, egész a halálig. A La Repubblica szerint múlt pénteken az utolsó ember távozott, „aki mindent tudott” – ez tulajdonképpen a gyermekded szójáték felnagyított változata, és így már nem is teljesen igaz. Umberto Eco ugyanis az egyik utolsó ember volt, aki mindent olvasott. Pontosabban: olvasóként nézett mindent, és a világot olvasatnak, végső soron pedig olvasatok Bábelének látta.

Ahol például James Joyce Ulysses című műve ugyanolyan komolyan veendő – vagy éppen nevetséges –, mint egy bizonyos Baudolino kitalált nyelven írt gyerekkori írásgyakorlata, vagy egy, talán szintén kitalált melki szerzetes 14. századi latin kéziratának 17. századi francia fordításából született 20. századi detektívregény. A bábeli könyvtárban valóban megvan mindenre a felelet két tucat betű, a pont, a vessző és a szóköz végtelen változatosságában. „Nomina nuda tenemus” – pusztán a név őrződik meg.

Ezek az utolsó szavai a halálra készülődő elbeszélőnek, Melki Adsónak Eco leghíresebb regényében, A rózsa nevében, és mintegy eme végső állítást – a világ csak nevekben, szavakként létezik – alátámasztandó, ez is csak egy idézet: egy 12. századi szerzetes, Bernard de Morlay szavait visszhangozza.



Eco egy ilyen bibliofil Gombóc Artúr volt, a Guttenberg-galaxis utolsó utazóinak egyike, akinek mindegy volt, hogy hosszú vagy rövid könyv, kézirat vagy nyomtatás, eredeti vagy fordítás, ponyva vagy szépirodalom, létező vagy elképzelt, mindegyikre úgy tekintett, mint egyik nagy ideálja, Sherlock Holmes a Brixton Road-i rejtélyre:
 

Az igazi bűntény csak szándéka szerint befejezett, tökéletes műalkotás, mert csakis a megfejtéssel együtt lehet valóban az.


A nyomok azonban újabb és újabb bűntényekhez, könyvekhez vezetnek tovább, és a végén kiderül: nincs Terv, csak végtelen Labirintus, egymást keresztező szövegek ösvényeivel.

– Bevallom, évek óta azt a tervet dédelgettem, hogy írok egy nagy filozófiai munkát a nevetésről. Akik eddig hozzáfogtak – Arisztotelésztől Freudon át Bergsonig –, sosem fejtették ki a témát teljesen. Aztán rájöttem, hogy azért, mert nem is lehet, ámde már elterjedt, hogy dolgozom rajta, vagyis előbb-utóbb számon fogják kérni. Kézenfekvőnek tűnt, hogy beleszövöm A rózsa nevébe.
Persze ezzel nem oldottam meg az ügyet, de így a nyilvánosság szemében ez lett a nagy mű – mondta Eco 2012-ben, a 80. születésnapján készült interjúban a La Repubblicának.

Egy helyütt pedig önironikusan kifejti, hogy a regény végi, említett latin idézet első felében – „stat rosa pristina nomine” (az egykori rózsára csak a neve emlékeztet) – elképzelhető, hogy eredetileg „rosa” helyett „Roma” szerepelt, ami a lényegen ugyan nem változtat – az Örök Városban is csak a neve örök –, ellenben a címet meg kellett volna változtatni Róma nevére. Ebben az esetben viszont inkább az elmebajra, mint a jelentés titokzatosságára hívta volna fel a figyelmet, és aligha olvassák el milliók.

Eco talán nem is szépíróként volt nemzedéke legnagyobbja, hanem esszéistaként, akiből egyre nagyobb a hiány a mai publicisztikában. Amikor tollat ragadott, „mindig az olyan ember ördögi (vagy isteni – a szerk.) mosolya ült az arcán, akinek ugyan elsőrendű igazság van a birtokában, de egyszerűen csak játszani kezd vele”.

Az említett 2012-es interjúban felvetették neki a halállal való szembenézés kérdését is. Így felelt: „A nevetés elűzi a halált. Az én példaképen Alfred Jarry, aki halálának pillanatában egy fogpiszkálót kért. Abban a pillanatban ez keresetlenül emelkedett volt.”

A temetés

Búcsúztatását tegnap a milánói Sforza-kastélyban tartották, ahol jelen volt felesége, fia és lánya is. Bár Eco egy északolasz kisvárosban, Alessandriában született 1932-ben, Torinóban, Bolognában és Milánóban tanított az egyetemeken.

Halála előtt már évek óta Milánóban élt. 

Nem egyházi szertartással búcsúztatták. A város múzeumai a gyász jeleként déltől bezártak.

Hamarabb kiadják utolsó kötetét

Pénteken jelenik meg Olaszországban Eco utolsó könyve, amelyre halála előtt
néhány nappal bólintott rá a kiadója szerint.

Egy gyűjteményes kötet lesz „Pape Satan Aleppe” címmel, amely egy vitatott Dante-idézet az Isteni színjátékból. A 2000-től publikált közéleti, kulturális írásaiból válogat, köztük azokból, amelyek a l’Espresso magazinbeli állandó rovatában jelentek meg.

Utolsó regénye Numero zero címmel tavaly januárban jelent meg. A magyar fordítást idén év elejére ígérte az Európa Kiadó. Eco fordítója, Barna Imre tavaly nyáron egy blogbejegyzésben azt írta: „Mutatványszám” a magyar munkacím.

Összesen hét regényt írt, és sok művészetfilozófiai értekezést, amilyen „A nyitott mű” vagy a „Hat séta a fikció eredejében”. Utóbbinak az előzménye a „Lector in fabula” (Olvasó a mesében), amelyből ezen cikk címe is született.

Cikk ajánló

Hírlevél regisztráció


Sudoku 数独

sudokuLogikai játék a számokkal
PCLand.hu