Terézanyu (Rácz Zsuzsa?) éppen egy kis figyelemre, elismerésre áhítozott, a regénnyel viszont egy fél ország búja-baja is a nyakába zúdult. A terézanyuságtól pedig – legalábbis az új kötet, a Nesze neked Terézanyu! szerint – nem is olyan egyszerű megszabadulni akkor, ha azt egy könyvvel vállaltuk fel.

Aki ismételten férfiakat és hozzájuk kapcsolódó, az előző kötetben gyakorta előforduló suta történeteket vár, az egy kicsit csalódni fog a Nesze neked Terézanyu!-ban. Itt már nem az a tét, hogy lesz-e pasi vagy állás – hanem az, hogy Kéki Kata tud-e örülni annak, amije van.

És bizony az olvasó időnként éktelen haragra is gerjed – nem túlzás – a hősnő irányába. Mert könyörgöm, ha nem volt pasi, az kellett, ha meg végre van, akkor mivégre is?

Láncdohányozni és inni a söröket teljesen jogos, ha éppen öcsénkkel és barátnőjével lakunk együtt, mackónadrágban próbálunk állást találni, de végre saját lakásunkban és sikerünkön ülve, egy férfi által szeretve kevésbé tűnik annak.

Egészen másféle érzelmek állnak tehát a második Terézanyu-történet középpontjában, mint az elsőben. Úgy tűnik, Kéki Katának (Rácz Zsuzsának?) az sem feltétlenül lehet elég. Azt ugyanis, hogy hol és milyen mértékben lép be a fikció a képbe, nemigen tudjuk megállapítani. Kata annyira lehetne egy az egyben az írónő, hogy időnként nem tudjuk, a valóságról, vagy valami másról olvasunk-e éppen.

A stílus maradt a régi, könnyet és kacagást egyaránt kiválthat egy-egy fejezet, és Kata hátterével, különösen nagymamájával és édesapjával is jobban megismerkedhetünk. Éppen nekik köszönhetően azonban úgy érezzük, hogy egy pszichológusi dívány alá keveredtünk, és onnan hallgatjuk Katát, az örök elégedetlent, saját sorsának áldozatát. Így aztán nehéz eldöntenünk, hova tegyük ez a kettőpontnullás Terázanyut, mennyire szeressük, akarjuk-e benne ismét meglátni csetlő-botló önmagunkat.

Rácz Zsuzsa: Nesze neked Terézanyu! (Ulpius-ház Kiadó)