A 2003-ban, a világon első ízben non-replica változatban – azaz nem az eredeti londoni rendezést másolva, hanem a teátrum rendező-igazgatójának, Szirtes Tamásnak értelmezésében – bemutatott darab mindmáig rengeteg nézőt vonz, és egy korszak kezdetét is jelentette. A fantom óta bemutatkozott a körúton a Producerek, a Volt egyszer egy csapat, a Spamalot, az Édeskettes hármasban – musicalek és zenés darabok, melyek a Madáchot a hazai zenés színjátszás megkerülhetetlen tényezőjévé tették. Ez volt az első előadás, melyhez Kentaur tervezett díszletet, a koreográfia Seregi László munkája, a jelmezeket pedig az azóta elhunyt Vágó Nellynek köszönhetjük.

A múlthoz méltó volt az az előadás, amely újabb mérföldkövet jelent a darab történelmében. Az est során három-három fantomot, Christine-t és Raoult is láthattunk és hallhattunk – az először színpadra lépők a fantomba „menet közben” beszálló Posta Victor (fantom), Krassy Renáta (Christine) és Magyar Bálint (Raoul) voltak. Ahogyan korábban is előfordult, talán épp az ötszázadik jubileumi előadáson, a gárda Az éj zenéje alatt kicsit népesebbé vált: Krassyhoz és Postához csatlakozott két legendás fantom, Csengeri Attila és Sasvári Sándor is, hogy a három színész együtt adja elő a dalt, majd Csengeri folytassa a szerepet immár Fonyó Barbarával oldalán.

Magyartól Nagy Sándor vette át Raoult az Il Muto előadásának kezdete előtti jelenetben – szó szerint, kézfogással, bemutatkozással, ami szintén ismerős lehetett a korábbi jubileumi előadás nézőinek. Az előadást befejező hármas a temetőjelenet után alakult ki: a záró képekben Sasvári, Mahó Andrea és Bot Gábor énekelte a szerepeket, hogy a nagy finálé és a vastaps után a címadó dalt a három fantom és Christine közösen énekelje el.

A meghajlásokra olyan művészek is a színpadra érkeztek, akiket korábban láthattunk a szerepekben, most viszont csak tiszteletüket tették – ott volt például két korábbi Christine, Király Linda és Bíró Eszter is. Hiányzott azonban Homonnay Zsolt (Raoul) és Miller Zoltán (fantom, Raoul) a sorból.

A különleges előadás arra is alkalmat adott, hogy összehasonlítsuk a szereplőket, s összeállítsunk kedvenc triónkat. A tegnap esti teljesítmény alapján Csengeri Attila, Magyar Bálint és Fonyó Barbara tartozhatnának ide véleményem szerint. A fantom szerepében Csengeri épp csak egy orrhosszal előzi Posta Victort, vagy az is lehet, hogy egyszerűen a megszokás miatt hallottam őt jobbnak, az azonban biztos, hogy Sasvári mindkettejüknél modorosabb, túljátszottabb volt ezen az estén is.

A Christine-ek „mezőnye” a legkiegyenlítettebb, nüanszokban és hajszínben térnek el csak egymástól, inkább egyéni ízlés kérdése, hogy valaki az operaszerűbb vagy a sallangmentesebb éneklést kedveli. Raoulként azonban egyértelmű volt vasárnap Magyar Bálint fölénye – Nagy Sándor hangja a magasabb regiszterekben fátyolosan remegett, Bot Gábornál pedig Magyar egyszerűen csak jobb.

A hatszázadik fantomra összegyűlt teltház és a töretlen siker mindenképp azt jelzi előre, amit a meghajlások idején beszédében Szirtes Tamás is említett. Ha a közönség továbbra is annyira szereti az előadást, ahogyan eddig tette, akkor találkozunk a hétszázadik az Operaház fantomján.