Leonardo 1452-ben született a Firenze és Pisa között fekvő Arno-parti kisvárosban, Vinciben Édesapja a helyi nótárius, Ser Piero ekkor huszonkét-huszonhárom éves lehetett; édesanyja egy Catarina nevű parasztlány volt. Születése kisebbfajta családi drámát váltott ki, és prózai módon véget vetett szülei szerelmi idilljének; Ser Piero valószínűleg apja sürgetésére szakított Catarinával, fiát pedig magához vette, és még ebben az évben házasságot kötött Albiera di Giovanni Amadori kisasszonnyal.

Leonardo apja mellett nőtt fel. Valószínűleg nem kellett különösebben szenvednie törvénytelen származása miatt; szerencséjére egy ideig nem született féltestvére, ami felkelthette volna vele szemben mostohaanyja ellenérzéseit. A Ludovico Sforza milánói udvarában eltöltött tizenhat esztendő Leonardo életének leglátványosabb és legtermékenyebb időszaka volt. Firenzében briliáns ifjúként láthattuk, aki már ekkor kivívta a kortársak csodálatát, de még tele volt zabolátlan energiákkal. Milánóba érett, kész emberként érkezett, gazdag tudás birtokában és tele tettvággyal. Fellépése és személyisége azonnal felkeltette az érdeklődést iránta, univerzális szellemének merészsége kiválóan tudta szolgálni a kíváncsi és nagyravágyó Ludovico il Moro ambícióit.

A herceg kegyei lehetővé tették számára, hogy jelentős, maradandó műveket alkosson. A kastélyban rendezett ünnepélyek előkészületei közben gondolatai az Utolsó vacsora, Francesco Sforza lovas szobra vagy éppen a paviai katedrális körül járhattak, és két utasítás között feljegyezhette jegyzetfüzeteibe mindazokat az apró megfigyeléseket, amelyekből zseniális tanulmányai születtek.

Milánót Leonardo második hazájaként szerette, és gyakran visszatért ide később is. Mindez nem jelenti azt, hogy maradéktalanul boldog lett volna itt. A lovas szobrot, amin annyit dolgozott, soha nem öntötték bronzba, és a kezdetben rendszeresen érkező kegydíj később elelapadt. A zseniális művész és feltaláló életét nem csak a kisebb-nagyobb bosszúságok keserítették. A Milánóban megkezdett nagy művek – a lovas szobor, a csatornarendszer és főként az enciklopedikus mű, amelyhez élete végéig gyűjtögette a cédulákat – befejezetlenül maradtak.

Az itáliai politikai viszonyok fordulatai megfosztották a szilárd talajtól, és sehol sem engedték tartósan megtelepedni.
Legnagyobb riválisa, Michelangelo gyűlölte őt.

A szürke valóságot türelmetlenül elutasító, platonista lelke szűknek érezte az emberi test rabságát, és a grandiózus formák és szenvedélyek művésze a monumentális alkotásokban találta meg kifejezési módját.
Minden fizikai és művészi erejével rá akarta kényszeríteni álmait a valóságra. Leonardo szerette a valóságot, a dolgok metamorfózisait, csapongó lelke híven követte kíváncsi szellemét, és ezer alkalmat talált szenvedélyei kiélésére.

Az ideál számára távol esett az illúzióktól, nem tüzes haraggal, hanem türelemmel és szelíden, alázatos figyelemmel közelített a világhoz, mielőtt meg akarta volna változtatni. Michelangelo ki nem állhatta ezt a megfoghatatlan és szelíd lelket: derűjét egoizmusnak, kifinomult realizmusát pedig a művészet lealacsonyításának látta. Akárcsak Dantét, őt is hevítette a patriotizmus szenvedélye: az emberek üdvéért máglyahalált halt Savonarola képe örökre beleégett a lelkébe. Leonardo Firenze ügyei iránti közönye, szándékos felülállása is mélyen felháborította Michelangelót.

Életrajz

• 1469 – Különleges rajzolói, művészi tehetsége korán megmutatkozik. Atyja egyetértésével a tekin­télyes firenzei festő és szobrász, Andrea del Verocchio tanítványa lesz.
• 1482 – Elhagyja Firenzét, Milánóba költözik, felajánlva hadmérnöki, zenészi és festői szolgálatait Ludovico Sforzának.
• 1495 – Megbízást kap az Utolsó vacsora nagyszabású munkálatainak megkezdésére.
• 1514 – Rómába utazik, és X. Leo szolgálatába áll, de várakozásait illetően csalódnia kell. Az egyház megtiltja az emberi test boncolását.
• 1519 május 2-án hal meg Cloux-ban. Az ambois-i
• Saint Florentin templomban temetik el.