Valódi feszültség, igazi meglepetések, váratlan fordulatok is jutottak azonban bele, akárcsak egy nagyon jó szerep Ray Winstone-nak.

A történet – melyet Martin Campbell már másodszor rendezett meg: az eredetileg a BBC-n sugárzott minisorozat után most gyöngyvászonra is - jól fésült összeesküvéselmélet, amely ez esetben igaz is. Tom Craven (Gibson) régen látott lányát várja haza hétvégére, azonban nem sokkal érkezése után Emmát lelövik háza előtt, szeme láttára.

Kezdetben úgy tűnik, hogy Tom helyett, azonban miután az apa egymás után ellátogat lánya szerelméhez, Emma feltört lakásába és gyanús munkahelyére, a nukleáris anyagokat is kezelő központba, egyre inkább úgy tűnik, hogy Emma olyasmit tudott meg, ami életébe kerülhetett. Mindezt biztossá Jedburgh (Winstone) megjelenése teszi: a titokzatos férfi Craven tudtára adja, hogy addig engedik eljutni a nyomozásban, ameddig az neki tetszik.

Gibson nem először kerül olyan helyzetbe, hogy egy hozzá közel álló emberért, vagy az ő emlékéért küzdjön a filmben, gondoljunk csak a Váltságdíjra vagy A rettenthetetlenre. A karakter benne van, bár a nyomozó absztinenciája furcsa fricska az ittasan tett, politikailag korrektnek nem nevezhető kijelentéseinek köszönhető néhány évvel ezelőtti botránya után. Winstone szinte eggyé válik Jedburgh erkölcsileg hol fekete, hol szürke alakjával, így aztán az sem akkora baj, amikor olyan mondatok hangoznak el szájából, miszerint Amerika az az ország, amely jobbat érdemelne, mint amit kap.

A nyomozásnál érdekesebb az a filmben, ahogyan az igazság ellen küzdenek az érintettek: azt, hogy ki a felelős a gyilkosságért, elég hamar kikövetkeztethetjük, csak a pontos indoknak kell még emellett kiderülnie. A nukleáris fegyverviselés veszélyeire, az amerikai államrendszer hibáira, az egyén felelősségére mind rámutat Campbell, de szerencsére mindez nem fullad erkölcstan-órába. Sötét hangulatú és egészen valószerű is a történet, még Gibson viszatérése nélkül is érdemes a figyelmünkre.