– Maga a döntés mindössze egy pillanat volt. Körülbelül öt hónap volt a kutatás, és további öt hónapig írtam a könyvet a napi újságírói munkám mellett.
Nem volt nehéz átállni az újságírás nyelvezetéről a kötetére?
– Ez épp így volt ideális. Amikor telítődtem a könyvem témájával, az öngyilkossággal, a holokauszttal, egyáltalán: a családom történetével, akkor tudtam foglalkozni a kulturális újságírással. Amikor pedig a német kultúrát untam, foglalkozhattam a könyvvel.
Nyíltan beszéltek a családban a kettős öngyilkosságról? Nem okozott problémát, hogy a világ elé akarja tárni a történetet?
– Egyáltalán nem volt tabutéma a nagyszüleim öngyilkossága, csak keveset tudtunk róla, főleg a miértjéről. Én elolvastam a Final Exit című könyvet, amely tulajdonképpen használati utasítás az öngyilkossághoz, emellett elkezdtem kutatni. A család pedig házi krónikásnak tekintett, és örültek ennek.
A könyv segített a családnak a megértésben?
– Egyrészt sokat megtudtak már kutatás közben is: az idősebb családtagok elmesélték a nagyszüleimmel kapcsolatos emlékeiket. Emellett elmentem azokra a helyekre, amelyek szerepelnek a kötetben is, Mauthausenbe, Koppenhágába, Budapestre.
Milyen érzés volt újraélni a történteket írás közben?
– Nem tudok mást válaszolni erre, mint ami a könyvben is benne van – nem tudom, miért történt az, ami megtörtént. Néhány lehetőséget találtam, és ez egy kicsit meg is nyugtatott.
Az utolsó nap leírásán kívül van még fikció a kötetben?
– Amennyire tudom, minden más valós, de voltak olyan történetek, amelyek túl személyesek voltak ahhoz, hogy megosszam őket.
Ön hogyan éli meg magyar gyökereit?
– A magyarságról elsősorban a nyelv jut eszembe. Nagyon megindítónak tartom, rettenetesen bosszant, hogy nem beszélek magyarul, és soha nem is fogok tudni megtanulni, mert nagyon nehéz nyelv.
Logikai játék a számokkal
