A történetből ugyanis a teremtés aktusát, a megalkotott lény fölötti felelősségvállalást örökölte meg a Szelíd teremtés, amely Mundruczónál pesti történet lett.

Főhőse, Rudi intézeti fiú, aki váratlanul, karácsony előtt toppan be édesanyjához, aki egy szinte teljesen üres ház felügyelőnője. Egy Németországban élő rendező forgatja itt új filmjét – azaz egyelőre még csak kasztingol, s a szereplőjelöltek közé keveredik be véletlenül a fiú. A rendező azonnal meglát benne valamit, így újabb és újabb feladatok elé állítja, mígnem tragédiába fullad a szereplőválogatás.

A váratlan események hatására a titokzatos filmprojekt kasztingja leáll, s a mi filmünk is egészen újfajta, film noir-os hangvételt kap. Még nem tudhatjuk, miért viselkedhetett így a fiú, még nem sejthetjük, miért is eltitkolt gyermek – hacsak nem láttuk a Mundruczó által eredetileg a színpadra álmodott darabot -, de sejtjük, hogy hamarosan minden kiderül, és hogy az események tragédiába torkollanak majd.

Rémtörténetet nem kapunk – vagyis nem abban a formában, mint amit Frankenstein nevének címben való említése gondolatainkban indokolna. Még ha van is erőszak a filmben, akkor sem a vérfürdő az, amit látunk, és nem is ezzel párosítható képzeteket viszünk magunkkal haza a moziból.

Sokkal filozofikusabb ez a felfogása a frankensteini történetnek, több benne a szín, horrorfilmről szó sincsen. Van benne viszont sok olyan improvizatív elem, amely egészen életközelivé teszi a történetet, visszafogottan ironikus humor, főként az első harmadban, rengeteg szép kép és sok hó, amitől még a nyomasztó téma ellenére is jó nézni Mundruczó képeit.