Sokan és joggal állították már ki a Nemzeti Szín­ház bizonyítványát, amelybe persze nem csak az építészszakma neve mellé került elégtelen, de elmarasztaltatott az ízlésficamos politikai diktátum is, amelynek mementója lett ez az épület csakúgy, mint a szemben terpeszkedő Művészetek Palo­tája, amelytől végképp idegen az ilyen funkciójú épületeket a világ más részén jellemző könnyedség és játékosság.

Ne is tegyünk említést akkor a Budapest legértékesebb Dunaparti telkein gombamódra szaporodó egyenunalmas akvárium-irodaházakról, amelyek legújabbika a Nemzeti ötlettelenségét és céltalan formai jegyeit ismételve egyenesen meghunyászkodik az építőművészetet megcsúfoló színház előtt. Fáj a szívünk a hely kínálta kivételes és elszalasztott lehetőségért.

Az alábbi kiragadott példákkal azt szeretnénk érzékeltetni, hogy mire képes ma a világ építészete, amely az internet-világfalu korában már csak azért sem lehet provinciálisan belterjes, mert ilyen fajsúlyú, közpénzen megvalósuló megbizatásokhoz máshol kemény nemzetközi versenyben megmérettetve lehet hozzájutni.

Nálunk erre lehetőség sincs, és ha sikerül is világszínvonalút alkotni helyi erőknek, mint történt ez a kormányzati negyed projektjével, akkor sem valósul meg.

Darmstadt nincs nagyon messze, ám a Rolf Prange által jegyzett 1972-es, önmagában is különleges épület átalakítása olyan merészen új építőművészeti minőséget eredményezett, hogy az igencsak rangos Mies van der Rohe-díjra jelölték. A német Arno Lederer, az izlandi Jorunn Ragnarsdottir, illetve a német-kínai Marc Oei által jegyzett stuttgarti iroda egy markáns bejárati résszel bővítette a most 175 éves darmstadti színitársulat otthonát, amelynek a világ bármely részén a csodájára járnának.

Ráadásul a három színpadhoz még a mélygarázsból lecsípett kamaraszínházat is toldottak. A Nemzetit valahogy nehéz lenne bárhol máshol elképzelni, igaz, alighanem párját ritkítja abban a tekintetben is, hogy vannak olyan helyei, ahonnan a színpad sem látszik...


Funkció és forma egysége: telitalálat építészeti jel Szentpéterváron a Vonalkód-ház, amely áruház.

Ki gondolná, hogy Gaudí és a barcelonai Sagrada Família után lehet még a templomépítészetben is újat mondani Spanyolországban. Pedig lehet. Madridban épült a feleségek és a türelem védőszentje, Szent Mónika temploma. A Vincent és Ramos építésziroda modern antropomorf épülete mintha kinyújtott oltalmazó kezet formázna. Egészen egyedi az épület borítása, a kezelést nem igénylő úgynevezett Corten vaslemezek igazán patinássá teszik a templomot.

A fémépítészet egy másik sajátos alkotása Észak Ve­lencéjében, Szentpé­tervá­ron látható. A város egy lepusztult terét színesíti a Vonal­kód-ház. A Szovjetun­ióban egyeduralkodó vörös, úgy látszik mélyen beivódott az ottani néplélekbe, máshol alighanem idegbajt kapnának egy ekkora vörös tömbtől, de ezzel együtt érdekes. Nomen est omen, egyébként áruház működik a Vonal­kód-házban. A világban újabban a faépítészet alkotásait is díjazzák A Spirit Of Nature díjat a finnek adják 1999 óta. Tavaly egy chilei építész, Jose Cruz Ovalle kapta, aki az 1992-es sevillai világkiállításon Makovecz Im­réhez hasonlóan hazája pavilonját tervezte.

A hazai építészkörökben jószerével ismeretlen díjat eddig szinte kivétel nélkül jónevű építészeknek adták. 2000-ben Renzo Piano, 2002-ben Kengo Kuma, 2004-ben Richard Leplastrier, 2006-ban pedig Peter Zumthor. Talán egyszer Makovecz is felkerülhet a listára, hogy legalább vigasztalódjunk valamivel. Mert mint a példák is mutatják, olyan messze vagyunk a világ élvonalától, mint a Pulitzer-díj alapítójának makói szülőhelye Je­ruzsálemtől. Az építészszakma Pulitzerének vagy inkább Nobel-díjának számító Pritzker-díjra pedig megfelelő alkotások híján végképp esélytelenek vagyunk. Ta­valy Jean Nouvel francia épí­­tész lett a befutó. Teljes joggal.