De vajon miért is ne bonthatnánk panelházakat, amikor Európában már számos példa volt erre? Az egykori NDK területén a 90-es évek legelején még a panellakások felújítása és átalakítása volt napirenden. Ez utóbbi a többemeletes házak visszabontását is jelenthette.
Rövidesen azonban világossá vált, hogy a legtöbben még a felújítás, az épületek tömegének csökkentése után sem akarnak házgyári lakásokban maradni. Ezt erősítette az a költözési hullám, melynek eredményeként Németország keleti részének lakossága 10 százalékkal csökkent 15 év alatt. Mivel a lakások még nem kerültek magántulajdonba, kártérítést nem kellett fizetni, de így is, euróban számolva is milliárdos költsége volt a programnak. Érdekesség, hogy a panelelemek kisebb részéből teljesen új épületeket húztak fel nem messze a korábbi telepektől, amelyekre már volt kereslet.
Európában a panelbontások másik élharcosa épp Oroszország volt, ezen belül is Moszkva. Itt elsősorban az épületek borzalmas, sokszor életveszélyes műszaki állapota miatt kellett bontani. A programot 2001-ben hirdették meg, és 36 millió négyzetméter lakóingatlan megszűnését tűzték ki célul, ami nagyjából 100 ezer lakást jelentett. A magánbefektetők telket vagy lebontandó épületet kaptak ingyen a várostól, ahol új házakat építhettek. Ezért cserébe az elkészült új épület lakásainak egyharmadát a városnak adták vissza.
Az európai példákból leszűrhető, hogy a panelbontások kulcsa a tulajdonjog. Abban az esetben, ha a beruházónak fizetnie kell a panellakás tulajdonjogáért, és erre rájön a bontás költsége, még állami források bevonásával is nehezen kivitelezhető az elképzelés.
Mivel Magyarországon a lakások több mint 90 százaléka magántulajdonban van, és ez alól a panelek sem jelentenek kivételt, valamint az épületekkel statikai szempontból nincs különösebb probléma, nehezen elképzelhető, hogy valaha is sor kerülhet nálunk egy ehhez hasonló program megvalósítására.
Logikai játék a számokkal
