Mit érzett a Ground Zeróhoz érkezve?
– Olyan volt, mintha egy idegen világban járnék. Korábban sokszor voltam már az ikertornyoknál látogatóként, de amit ekkor láttam, nem hasonlított semmire, amit valaha el tudtam volna képzelni. Nem is tudtam, hol vagyok, melyik utcában állok.

Mi volt a legjobb és a legrosszabb, amit átélt mentéskor?
– Voltak ott különböző egyházi csoportok, katasztrófaelhárítók, akik a helyszínen és környékén összegyűltek, olyan közösség segített minket, hogy csak a mentésre kellett figyelnünk. Rengeteg nagyszerű ember dolgozott önkéntesként, hogy kiszolgáljon minket. A legrosszabb számomra az volt, hogy elvesztettem néhány nagyon kedves barátomat, többek között Ray Downie-t. Ray volt New York helyettes tűzoltóparancsnoka. A támadás előtt néhány évvel megjelent a Kongresszus előtt, és pénzt kért arra, hogy kiképezze a tűzoltókat ilyen esetekre. Természetesen a pénz addig sem érkezett meg. Nagyon kellemetlen volt ott dolgozni. Napokig nem volt megfelelő maszk. Papírmaszkokkal dolgoztunk, olyannal, amiket akkor használ az ember, ha otthon kifesti a szobáját, vagy talán egy kórházban. Nem szűrte ki az apró részecskéket. Ezt lélegeztük be, már fájt mindenünk. Nagyon kellemetlen volt, ez zavart a leginkább.

Mit csinált pontosan a helyszínen?
– Az elsődleges feladatom az volt, hogy dokumentáljam az eseményt tréningekhez. De mint tűzoltó és rohammentős, képtelen voltam nem segíteni. Sokszor mentem be a romok közé kamerával a zsebemben, és dolgoztam a csapattal, aztán ha volt valami érdekes, akkor felvettem.

Hogyan hatott önre pszichésen, amit ott tapasztalt?
– Poszttraumatikus stressz szindrómától szenvedtem, pszichológusok segítettek rajtam. De ez a betegség mindig megmarad. Tudom, mi az a pont, ami depresszióssá vagy dühössé tett, és így most már tudom kezelni az egész helyzetet.